Csaknem két évtizedes hagyomány a Müpában, hogy augusztus utolsó hétvégéjén (most éppen szeptember első víkendjén) háromnapos swinges „minifesztivált” rendeznek. Korábban ez a nem túl szerencsés „New Orleans-Swing” névre hallgatott, 2021-ben kapta a JazzTime elnevezést. Ezzel együtt – különösen korábban – olyan jazzikonokat is felléptettek, mint Scott Hamilton, Warren és Allan Vaché, Lew Tabackin vagy Ken Peplowski. De Andrea Motis neve is jól cseng a nemzetközi színtéren, nem hiába a nagynevű Impulse! kiadó gondozta már nyolc évvel ezelőtt is az „Emotional Dance” c. albumát. (Történetesen én írtam kritikát erről a lemezről, így művészetét már 2017-ben megismerhettem.) Természetesen örömmel fedeztem fel nevét a Müpa őszi kínálatában, és a kísérő élvonalbeli hazai zenészekkel közös produkcióját is figyelemre érdemesnek találtam. Mondanom sem kell, hogy nem csalódtam…

Csapó Krisztián briliáns pozán-játékát már többször megcsodáltam, például a Magyar Zene Házában tartott Maynard Ferguson emlékkoncert alkalmából is. Mivel ezt a hangszert kis hazánkban eléggé elhanyagolják, még inkább nagyra értékelem Krisztián művészetét. Azt meg különösen példaértékűnek tartom, hogy pozánosként vezette az együttest, ami – lássuk be – nem túl sűrűn fordul elő mifelénk. Már korábban is megfigyeltem, hogy Krisztián könnyedén és lényegre törően konferál is, ami szintén eléggé „hiánycikk” nálunk. Ahogyan az a korai jazzben is szokásos volt a rézfúvósoknál, ő is egészen jól énekel, a koncerten pl. a „Secret Love”-ban. Mint szerző is meglepett: Szakcsi emlékére írott kompozíciója az est egyik kiemelkedő produkciója volt (saját pozán- és Dennert Árpád klarinét-szólójával.)

A zenei élmény kifogástalan volt: az ifjú barcelonai hölgyvendég kitűnő trombitás és nem kevésbé remek énekesnő is.  (Hasonló a hangfekvése Stacey Kentéhez, de nekem még sokkal jobban tetszik.) Igazi „csodagyerek”, hiszen a most is csak 29 éves művésznő már 12 éves kora óta profi zenészekkel játszik, és 15 évesen szerepelt először lemezen. Máig 14(!) album van a háta mögött. Nyelvismerete is elképesztő: katalán, spanyol, angol, francia, portugál és német. Kiderült, hogy az ének mellett nemcsak trombitán, de szaxofonon is játszik, sőt dobol is. Természetesen komponál is, az említett albumán is négy szám szerzője, de a koncerten nem szerepelt saját szerzemény.

Szombaton este „csak” trombitált és énekelt. Hangszeres játéka remekül érvényesült nemcsak szólóiban, de egyes számok témabemutatásában is, hiszen vele együtt szextett felállású volt a zenekar. A három fúvós kórusa igazán „ütőssé” tette a formáció hangzását.  A repertoár fele a Nagy Amerikai Daloskönyv sztenderdjeiből állt, volt két bossa nova Antonio Carlos Jobim-tól, egy New Orleans-i sikerszám, két saját hangszeres szerzemény (Tálas Ároné Roy Hargrove, míg Csapó Krisztiáné Szakcsi emlékére született). Az első és az utolsó szám egy-egy instrumentális darab volt: Keith Jarrett egy korai szerzeménye, ill. Roy Hargrove kompozíciója, amelynek érdekessége, hogy a párizsi metró egyik állomásának nevét kapta, amely két ottani utcára utal. (A fiatalon elhunyt kiváló trombitás kedvelte a francia fővárost.) A koncert során többször hangzott fel a vastaps, sőt a ráadás szám után még senki sem akart hazaindulni, de a fáradt zenészek már csak egy újabb meghajlásra jöttek vissza, hiszen a Hargrove opuszt is teljes kidolgozottsággal adták elő.

Dennert Árpád kedvenc szaxofonosaim egyike, aki még klarinéton is a hazai mezőny egyik legjobbja.  Elsősorban a legismertebb sztenderdekben tenorozott, de szopránszaxofon szólói is osztatlan sikert arattak (pl. a „Triste” vagy a „Prince” előadásában).  Tálas Áron briliáns zongorista, minden stílusban otthon van, s hogy mennyire képes azonosulni akár a korai amerikai zenei attitűddel, azt a „Bourbon Street”-ben mutatta meg.  Modern játéka igazán feldobta az egész műsort, a közönség is nagyra értékelte a szólóit. (Külön kiemelném a Walt Disney-féle „Hófehérke” jazz sztenderdé nemesült betétdalában előadott játékát, ami szemlátomást még a vendégművésznőt is lenyűgözte.) A ritmustandem tette a dolgát, ők is kaptak egy-egy szólót, de ezúttal a pontos kíséret volt a lényeg. (Azért Csízi Laci időnként megmutatta „oroszlánkörmeit”, ő – számomra – a három legjobb magyar dobos egyike, pedig nincs hiány ennek a hangszernek a művelőiből.)

A koncert programja:

• Lucky Southern (Keith Jarrett)
• I Can’t Believe That You’re in Love with Me (Jimmy McHugh – Clarence Gaskill)
• Triste (Antonio Carlos Jobim)
• Hargrove (Tálas Áron)
• I Can’t Give You Anything But Love (Jimmy McHugh – Dorothy Fields)
• Bourbon Street Parade (Paul Barbarin)
• Someday My Prince Will Come (Frank Churchill – Larry Morey)
• In Memoriam Szakcsi Lakatos Béla (Csapó Krisztián)
• Secret Love (Sammy Fain – Paul Francis Wollen)
• After You’ve Gone (Turner Layton – Henry Creamer)
• He’s Funny That Way (Neil Moret – Richard Whiting)
• Chega De Saudade (Antonio Carlos Jobim – Vinicius de Moraes)  angol címe: No More Blues
• Strasbourg / St. Denis (Roy Hargrove)    /ráadás/

Közreműködtek:

Andrea Motis   trombita, ének
Csapó Krisztián  harsona, ének, zenekarvezető
Dennert Árpád   tenor- és szopránszaxofon, klarinét
Tálas Áron   zongora
Tóth István   bőgő
Csízi László  dobok

Müpa, 2024. szeptember 8.

 Fotó: Hirling Bálint - Müpa, Csapó Krisztián archívum