A magam részéről (úgy is, mint veterán jazzrajongó és lemezgyűjtő) kiemelt figyelemmel kísérem ezeket a koncerteket, most is a legutóbbi alkalommal (május 31. John Coltrane: A „Love Supreme”, amelyről mi is beszámoltunk) első dolgom volt a koncert után megkérdezni Kornéltól, hogy mikor és mi is lesz a következő „adás”. Nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy a Blue Note kiadó egyik legkiemelkedőbb lemezét tűzték „napirendre”: a „Ready for Freddie”-t. Azt hiszem, hogy elég a közreműködő zenészek nevét felsorolni, hogy meggyőzzem az olvasót arról, hogy valóban jazztörténeti fontosságú lemezről van szó. Freddie Hubbard trombitál, Bernard McKinney játszik eufóniumon, Wayne Shorter tenorozik, McCoy Tyner zongorázik, Art Davis bőgőzik és Elvin Jones dobol. Bernard McKinney-ről túl sokat azóta sem hallottunk, ő a kakukktojás és nem csak személye, de az általa használt hangszer is. McKinney később Kiane Zawadi néven lett viszonylag ismert pozános és persze egyben a ritka hangszer, az eufónium (voltaképpen tenor-tuba, a pozánra emlékeztető, de attól lágyabb hangzással) művelője is. Tízgyermekes detroiti családban nőtt fel, és Hal McKinney zongorista tett még szert ismertségre a jazz világában.  A lemezen elhangzó öt szám közül hármat Freddie jegyzett (Arietis, Birdlike, Crisis), egyet Shorter (Marie Antoinette) és Victor Young standardje, az „Álomszövő” (Weaver of Dreams) képviseli a Nagy Amerikai Daloskönyvet. Hogy Shorternek hogy’ jutott eszébe a tragikus sorsú francia királyné, Mária Terézia lánya, azt ne kérdezzék. Nat Hentoff, az eredeti liner notes szerzője szerint a könnyű hallgatnivaló arra a szórakoztató királyi életvitelre utal, amit a hölgy folytatott mielőtt a guillotine bárdja lecsapott rá. Mind a zenedarabok, mind pedig a kivitelezés remek, nem hiába szerepel a lemez mindenféle ajánló listákon, mint a hard-bop 17 legjobb albumának egyike, vagy a 100 legfontosabb jazzlemez stb…

Még két „bulváros” információ Hubbarddal kapcsolatban. Utolsó éveiben ajaksérülés elfertőzése miatti bajok kínozták, de végül is 70 évesen szívroham vitte el 2008-ban. A másik pedig: a 90-es évek elején a Benkó Dixieland meghívására a Sportcsarnokban lépett fel velük. Az olyan sztárzenészek, mint pl. Milt Jackson és persze Hubbard meghívása is Vajda Sándor bőgős hatására történt, aki sikerrel kialkudott néhány olyan számot, amelyekben csak a ritmusszekció kísérte a nagy amerikai sztárokat, mint pl. Hubbard esetében egy szédületes „Take the A Train”-t hoztak tető alá.    

De végre térjünk a lényegre, és foglalkozzunk a „Legendás jazzalbumok” koncertsorozat Opus Jazz Club-béli augusztus 29-ei koncertjével. Nézzük, hogy kik is voltak a Freddie Hubbard szextett „magyar hangjai”: Fekete Kovács Kornél trombita, Ávéd János tenorszaxofon, Korb Attila eufónium, Szakcsi Lakatos Róbert zongora, Bögöthy Ádám bőgő és Csízi László dob. Itt bocsátom előre, hogy a jazznek a klasszikus zenéhez viszonyított bizonyos kötetlensége „jól jön” egy ilyen esetben, mint most is, amikor a sorozat állandó pianistája, Cseke Gábor helyett Robi „beugrása” kifogástalan pótlást nyert. A remek öt számot a lemezről az első félidőben adták elő, majd a második szettben még Hubbard más lemezeiről is idéztek. Ez a „blokk” négy számot jelentett. Elsőként a „Caravan”  c. Art Blakey lemezről idézték a „Thermo” c. Hubbard szerzeményt, majd ezt két további Hubbard kompozíció követte a „Backflash” c. albumáról: az „Up Jumped Spring” és a „Little Sunflower”, végül a „Caravan” c. örökzöld (Juan Tizol szerzeménye) Hubbard mesteri hangszerelésében zárta a forró hangulatú koncertet.

Csak a legfelsőbb jelzőkkel szólhatok mind a hat művész játékáról, szólóikról. Külön értékelendő az a munka, amelyet voltaképpen csak egy koncert kedvéért fektetnek be, hogy bemutathassák ezeket a jazz klasszikusokat. Látszik, hogy szinte megszállottként foglalkoznak ezzel a sorozattal. Külön értékelendő volt például az, hogy még az eufónium megszólaltatásával is törekedtek a hitelességre, holott a ventil-pozán, azaz a billentyűs harsona is hasonló hangszínnel szólt volna. Különleges élmény volt, köszönet érte Korb Attilának. A másik két fúvós: Fekete Kovács Kornél (trombita és szárnykürt) és Ávéd János (tenorszaxofon /és a második félidőben fuvola is!/) világszínvonalú játékának értékelését már ezeken a hasábokon a korábbi „szellemidézések” (Kind of Blue /Davis/, A Love Supreme /Coltrane/, Monk’s Music /Monk/) kapcsán is megírtam. Bögöthy Ádám és Csízi Laci tandemje pedig most is csodákat művelt azzal a frenetikus drive-val, amivel egy remekül működő motor módjára hajtják a produkciót. És a műfajnak ezekről a kiemelkedő állomásairól még azt is elmondanám, hogy a felidézésük minősége igazán eléri, sőt sok vonatkozásban akár meg is haladja az eredeti zenei matériát. Gondoljunk csak arra, hogy az élő koncert sokkal terjedelmesebb szólókra ad lehetőséget, mint a lemezek, különösen az akkori LP-k időbeli korlátozását ismerve. És bátran elmondhatjuk azt is, hogy az elmúlt évtizedek nem múltak el nyomtalanul: a hangszerek, az előadásmód, a stílus is sokat változott, csiszolódott, szóval egyáltalán nem puszta lelkesedésből mondom ezt a dicséretet. És azt se feledjük el, hogy nem véletlenül mondom állandó szlogenemet, mely szerint „az élőzenét semmi sem helyettesíti”.

Nincs az a konzervzene, ami olyan élvezetet jelentene, mint az előttünk megszülető művészet.   

Azt hiszem megengedhető, hogy a beszámolóm végét ezúttal a „Legendás jazzalbumok” következő „adása” beharangozásának szenteljem:

szeptember 25-én, szerdán este Shirley Horn „Loads of Love” c. lemezének felidézése lesz műsoron a MAO kisegyüttese és Pocsai Kriszta előadásban az Opus Jazz Club színpadán. Én biztosan ott leszek!      

Fotó: Irk Réka

Fotó: Stépán Virág

Fotó: Stépán Virág