A trió második, a Fonó kiadó gondozásában tavaly nyáron megjelent lemezét minden jazzel foglakozó orgánum felsőfokú jelzőkkel illette. A megjelenést követő lemezbemutató koncerteken a közönség is megtapasztalhatta, szó sincs kritikusi túlzásról, hamar terjedt a hír, valóban újabb csoda született. A Borbély Mihály, Lukács Miklós és Dés András hármas akár Szentendrén a Jazz Estek rendezvényen, a Trilla fesztiválon Martonvásár kastélyparkjában, akár a Hagyományok Háza részeként működő Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban, és a Fonó szervezte Újbuda Jazz Fesztiválon, vagy éppen a bécsi Collegium Hungaricumban, majd a torinói Folk Clubban, hatalmas sikert aratott. Az este hét órakor kezdődött koncerten a K11-ben is teltház várta a muzsikusokat.

A 2015 őszén a Fonóban Theodosii Spassov, a bolgár kaval világhírű művésze közreműködésével adott emlékezetes koncert lenyomataként megjelent első lemezükről játszott „Momo” segített megérkezni egy világba, ahol fokozatosan eltörpültek napi bosszúságaink, gondjaink, a külvilág távolodott, és egy másik dimenzióba jutva, kétségkívül szokatlanul jól kezdtük érezni magunkat. Még mielőtt ösztönösen akartunk volna reális magyarázatot találni a furcsa jelenségre, Borbély bemutatta a zenekart, és hozzátette, a következő, mintegy órányi idő alatt nem szólal meg, nem töri meg a zene ívét, a lemezhez hasonlóan a Bájoló 12 kompozícióját egyben, eredeti sorrendben, szünet nélkül fogják játszani.

Ahogy belefogtak a „Talpunk alatt” újra érezhettük azt a különös, lágyan bizsergető, „Bájoló” érzést, mely hirtelen „Zorallá” változott. De akkor nyílt „A régi ajtó”, és a „Kertek alatt” a szabadban önfeledten „Oda-vissza” szaladgálhattunk, és a napba nézve kifigyelhettük „Van Gogh imáját”. Mintha mormogott volna valamit valamilyen arles-i hídról is, de gondoltuk, csak „Képzeli, hát szertelen”.  Megérintett az „Aura”, a kisugárzó energiamezők fátyolszerűen körbevettek, „Furcsa páros” közelgett, egyikük kannán ütögetett furcsa, extázisba vivő ritmusokat. Nem fáradtunk, mentünk volna tovább, de a „Hosszú út” végére értünk, és „Hess” az álomutazásnak, földet értünk, felébredtünk, tapsoltunk. Nem akartuk, hogy vége legyen, így aztán annyit tapsoltunk, hogy a varázslók megszántak minket, és játszottak még egy kicsit, tapintatosan visszavezetve a való világba, amely újból szétnézve már nem is volt annyira „Zorall”.  

Hogy álmodtam-e, vagy valóban megtörtént volna, nem tudom. A három varázsló eltűnt, de a földön ott maradt egy papírlap, amire a bájolás menete volt felírva. Tényleg történt valami, kezdem elhinni. Kedves Borbély Mihály, Lukács Miklós, Dés András, ugye jöttök még varázsolni! Kedves K11 vezetőség, látva a teltházat, az önfeledten tapsoló közönséget, ugye lesznek még ilyen varázslatos esték! Ránk férne!

K11, 2023. február 24.
Fotó: Somogyvári Péter