A Harmónia Jazzműhely és a legendás londoni 606 Club közötti cseremegállapodás értelmében, és az NKA támogatásával, évente négy magyar zenész lép fel Londonban ottani kollégákkal és négyen jönnek át a szigetországból a Budapest Jazz Clubba a mieinkkel játszani. A négy magyar jelesség közül az egyik mindig a 606 fuvolista tulajdonosa, Steve Rubie választása az az évi MÜPA Jazz Showcase nagyreményű fiataljai közül. Rubie-t három éve lenyűgözte Balázs trombitajátéka, de közbejött a pandémia és az álom csak most válhatott valósággá.

Ez alkalommal nagyon könnyű volt megfelelő csapatot verbuválni a magyar trombitás mögé. Nem is annyira hazafiasság, mint inkább a zenei egy húron pendülés inspirálta a felállást, mivel a már Londonban komoly nevet szerzett és ott élő fiatal magyar zongorista, Gayer Mátyás alkalmi triója adta magát a sikeres közös játékra. Balázs és Matyi még otthonról ismeri egymást. Így végül egy háromnegyedrészt magyar kvartett állt ki a 606-ban, melynek harmadik magyar tagja a Gayer Matyival már Ausztriában és Londonban is együtt játszó kiváló bőgős, Hofecker Matyi. A dobos viszont született angol, a nagyszerű Steve Brown volt, aki nem is olyan mellesleg, 25 éve játszik az amerikai világsztár szaxofonos, Scott Hamilton kvartettjében. A két londoni Matyi mellett Steve már dobolt Bolla és Subicz Gabinak, valamint Oláh Krisztiánnak is a 606-ban, tehát van tapasztalata a mieinkkel.

A fiúk eleve nem sok időt szenteltek a próbára, hiszen Balázs és Gayer Matyi előre lelevelezte, milyen repertoárra gondolnak, Hofeceker Matyi és Steve pedig gyakorlott zenei gondolatolvasók. Kicsit félős volt, hogy lesz-e közönség, hiszen foci világbajnokság van, s ráadásul a pandémia, valamint a szigetországban sem túl rózsás gazdasági helyzet nem kedvez a jazzkluboknak. A félelem alaptalannak bizonyult. Jó ház volt és még csak nem is a londoni magyarság vonult ki ebből az alkalomból, mert ha jól számoltam, velem együtt csupán kilenc hazánkfia, illetve hazánklánya volt jelen a klubban.

Balázs az 1926-ban szerzett "Bye-bye Blackbird"-del nyitott, amit oly sok énekes általában ráadásnak szán, ha más nincs a tarsolyában. Ők viszont extra értéket tettek a dalba, közép tempóban játszották és roppant melodikusan. A melodikus és harmonikus hozzáállás már ezen a nyitószámon meghatározta az egész koncertet. Ne gondolja egy pillanatig sem a kedves olvasó, hogy itt valami kapásból felmelegített zenei levest főztek a 20-as, 30-as és 40-es évek slágereiből, és a műfaj legnagyobb közönségsikernek örvendő korszakából pufogtattak elcsépelt frázisokat. Inkább úgy próbálták leróni tiszteletüket a nagy elődök előtt, hogy legalább olyan melodikus és harmonikus invenciókat alkalmaztak, mint tiszteletük tárgyai, csak hogy ezek az invenciók a négy zenész sajátjai voltak.

Már rögtön az elején kidomborodtak az együttes tagjainak erényei. Balázs alapos klasszikus képzettsége (nem hiába került be annak idején a legmagasabb pontszámmal a New York-i Juilliard Schoolba) olyan kerek és tiszta tónusú trombitajátékot eredményezett, amibe nem fér bele a modernebb stílusokban a hibák leplezését szolgáló darálás. Ebben a stílusban nem lehet csalni. Mindennek tisztának, mindennek a helyén kell lenni, és ez volt a helyzet a négyesfogat mindegyik tagjával.

A húszas évek másik nagy slágerét, a "Sheik of Araby"-t Balázs New Orleans-i stílusú nyitással indította, majd egyáltalán nem egyszerű, de mégis majdnem fütyülhetően melodikus improvizációt húzott rá. Hofecker Matyi egyenletes ritmust tartott, ami alkalmat adott Steve Brownnak, hogy roppant finoman, de diszkréten varázsoljon a dobokon, ezzel teljesen feldobva a szám dinamikáját. Gayer Matyi hihetetlen figyelemmel és érzékenységgel kísért, minden feltűnési viszketegségtől mentesen, noha neki lenne mivel feltűnnie.

A következő meglepetés eredeti változata a negyvenes évek elején íródott, de Harry Warren "There Will Never Be Another You" című örökzöldjét Balázs bossa nova tempóban kérte és kapta a többiektől. Az életben eszembe nem jutott volna, hogy ezt a számot ebben a brazil hangulatban trombitán is milyen lágyan lehet játszani. Balázs gyönyörű tónusa még inkább érvényesült.  A kvartettben mindenki mindvégig úgy játszott, hogy minden egyes hangnak súlya legyen.

Ahelyett, hogy számról-számra folytatnám a hallottak ecsetelését, ami a modern és kortárs idiómákban indokolt, mivel ott a hagyományos értelemben vett dallamképzés helyett gyakran a témák átstrukturálása, élveboncolása folyik, inkább kiemelnék néhány számomra emlékezetes mozzanatot.

Balázs két szerzeményhez is hozzányúlt, amelyet egy korábbi korszak sztár trombitása tett híressé, ami persze kockázatos vállalkozás egy fiatal zenésztől. Az "Everything Happens To Me" című örökzöld ballada Chet Baker előadásában még a fülébe cseng talán minden 40 éven felüli jazzrajongónak, de Balázs annyi érzést és finomságot vitt bele, hogy nekem egyáltalán nem volt hiányérzetem. Még jobban meglepett, amikor a jazztrombita, sőt a szolisztikus jazz atyja, Louis Armstrong által feledhetetlenné tett "Someday You'll Be Sorry"-t játszotta az együttes. Ezzel a számmal úgy voltam, hogy Armstrong és a néhai angol trombitás-énekes Kenny Ball feldolgozásán kívül nem nagyon tetszett más variáció, egészen addig, ameddig Balázsék újra nem költötték az egészet anélkül, hogy bármit is elvettek volna az említett két feldolgozás bájából.

Egyébként a dobos Steve Brown mutatott rá még a nyúlfarknyi próbán, hogy Balázs tónusa a néhai Ruby Brafféra emlékeztet. Nagyon puhán és kerek tónusban fúj, ami néha már a szárnykürt lágyságát is megközelíti. De abból a szempontból is helytálló a hasonlat, hogy Braff játéka egyaránt kompatibilis volt a swing korszak és a 40-es, 50-es évek modernistáinak stílusával. Ennek a legjobb bizonyítéka a Cole Porter "What Is This Thing Called Love" című dalának feldolgozása volt. Ebből a slágerből ugyanis a bebop korszak jazzforradalmárai a modern jazz egyik himnuszát faragták, gyakran sutba dobva a témát és a harmóniákból újat kreálva. Amikor Balázsék ezt a számot vették elő, hirtelen mindenki ösztönösen bebop stílusra váltott. A bebop szenvedélyes, zaklatott, nyaktörő virtuozitást igénylő szólóitól eltérően viszont Balázs megmaradt a tiszta, elkülöníthető hangok mellett, ebből a szempontból a modern jazztrombita alapító atyjai közül leginkább Fats Navarróra emlékeztetve.

Nagyon érdekes volt számomra Gayer Matyi esete. 15-16 éves lehetett Matyi, amikor valahol Pesten hallottam játszani, és a mellettem ülő kiváló kritikus, Zipernovszky Kornél megjegyezte: "Nem szeretek ilyeneket mondani, de ez a fiú potenciális világsztár." A potencia változatlan, de Matyi szerény természeténél és hatalmas szakmai alázatánál fogva nem sztárolja magát, amit néha egyenesen sajnálok. Egy trió szám volt mindössze a koncerten, ahol Matyi megtáltosodott és a New York-i "stride" stílus feledhetetlen virtuóz géniusza, a néhai Fats Waller "Jitterbug Waltz" című szerzeményét formálta át saját képmására.

A másik Matyi bőgője abszolút szolid horgonya volt mindvégig az együttesnek, ugyanakkor majdnem minden számon játszott egyszerű, de nagyszerű szólót is.

Egy másik kuriózum, hogy ezen a koncerten hallottam életemben először a Duke Ellington zenekar és egyben a Willis Conover-féle jazz rádióműsorok feledhetetlen szignálját, a "Take the A Train"-t kisegyüttes által játszani - és nem is akárhogy!

Az utolsó számba, mint ahogy az most már hagyománnyá vált, a tulajdonos Steve Rubie is beszállt. Itt az ugyancsak ellingtoni repertoárból való "Perdido" bossa nova változatát hallhattuk, amelybe Balázs inspiráltan belopta az ötvenes évek listasikere, a "Stranger In Paradise" témájának egy részét. Viszont ezen a számon istenigazából a két Steve dominált. A dobos Steve a maga finom, de visszafogott stílusában helyettesített egy egész brazil ütős szekciót, míg a tulajdonos Steve fuvolán perzselő brazil hangvételű szólót produkált, ami nem csoda, hiszen saját "Samara" nevű zenekara is a brazil muzsikára szakosít.

A közönség is fantasztikus volt. Mintha az emberek szomjaztak volna erre a tiszta, romlatlan és mindenek felett szerethető muzsikára. Ritkán fordul elő, hogy a szünet után a közönség egy része ne kezdjen elpárologni, már csak a londoni távolságok okán is. Most azonban mindenki a helyén maradt, még a ráadásra is, ami Thelonious Monk "Blue Monk"-ja volt, de nem is annyira Monk stílusában, hanem nagyrészt hála Gayer Matyi játékának, romlatlan "low down" blues hangulatban. Az ottlévők még sokáig fognak emlékezni erre a háromnegyedrészt magyar együttesre.

606 Club, London, 2022. december 1.

Fotó: Kádas Tamás, Kupecz Krisztina
Videó: K. Pósa Éva