Kollmann Gáborról is elmondható az a közhely, hogy nem kell bemutatni, mert aki a hazai jazz iránt a legcsekélyebb mértékben is érdeklődik, az biztosan találkozott már vele és művészetével. Én már a Pege Quartetben felfigyeltem rá, ami jó régen volt, és számos Márványtermi koncerten is élveztem játékát. A kiváló altszaxofonos, komponista és hangszerelő, nem utolsósorban neves tanár is, akinek számos tanítványa szerepel már a műfaj minden stílusirányzatában. A jazz a családban is elengedhetetlen tényező: felesége ugyanis Urbán Orsi, a kiváló énekesnő, sőt én még baritonszaxofonosként is ismertem közel húsz évvel ezelőtt, Pozsár Eszter Coolactive szaxtettjében. Gábor az elmúlt években talán a két vezető big band egyikének, a Budapest Jazz Orchestrának vezetőjeként lett a leginkább ismert, sőt van még egy másik nagyzenekar is, amelynek vezetése a nevéhez fűződik, és amely a legfiatalabb jazzgeneráció tagjait foglalja magában: ez a Jazzmánia Big Band. Így aztán igazán különleges élményszámba megy, ha kisegyüttes élén lehet őt „elkapni”, nos, már ez is vonzó volt számomra, hogy a hűvösebb budai hegyekből alászálljak a forró pesti aszfaltra.  

Gábor érdekes felállásban játszott ezen az estén: nem zongorista, hanem egy kitűnő gitárművész, Birta Miklós képviselte a harmóniahangszert, a ritmustandemben pedig Fonay Tibor bőgőzött és a viszonylag ritkán szereplő Sramkó János dobolt.  Rendkívül élvezetes zenei élménynek lehettünk tanúi, ahogy mondani szokás jó passzban voltak mindannyian, de a lelkes közönség is. Ahogyan a klub vezetője, Schön György is elmondta, volt némi aggodalom, hogy ebben a kánikulában megtelik-e a terem, de úgy látszik, hogy ez a „legstrapabíróbb” jazzstílus, a melodikus, de ugyanakkor a mainstream legkorszerűbb jegyeit magánviselő modern jazz vonzza a legszélesebb közönséget.

Két jó öreg standarddel indítottak, mégpedig a „There Will  Never Be Another You”, majd egy lendületes változatban adták elő a „What Is This Thing Called Love”-ot. Ezt követte egy lassú szám, mégpedig igazi meglepetésre nem a Nagy Amerikai Daloskönyv egy újabb standardja, hanem Rosario Giuliani olasz alt- és szopránszaxofonos meseszép balladája a „Francy’s Song”, amit szopránszaxofonon adott elő Gabi – egyetlenként ezen az estén. Gábor, aki mindvégig – a tőle megszokott módon – szellemesen konferálta fel a számokat, elmondta, hogy a következő közismert „Stella by Starlight” c. standard sok-sok feldolgozása közül, éppen George Benson változatát kedveli, és így nagy szerepet kap Birta Miklós. Hosszú, kíséret nélküli altszaxofon-intro vezette fel a „Yesterdays” c. ugyancsak ismert örökzöld melódiát. Ezzel kapcsolatban pedig Phil Woodsról, a kiváló altszaxofonosról beszélt, akiről nem túl sokan tudtuk, hogy feleségül vette mesterének, a fiatalon elhunyt Charlie Parkernek özvegyét és felnevelte Bird egyetlen fiát.

A szünet után most is kötetlen beszélgetés következett, a négy zenészt Schön Gyuri kérdezte. Többünk véleménye szerint igazán érdekes beszélgetés alakult ki, tekintettel arra, hogy zenészeink nem tartoznak a szófukar emberek közé. Szó esett a zenészek egymáshoz való viszonyáról, pályájuk korábbi történetéről, jelenlegi elfoglaltságaikról és jövendő terveikről. Gábor beszélt a nagyzenekarnak számos jazzikonhoz fűződő szoros kapcsolatáról is. Kiderült, hogy Sramkó János és Deseő Csaba soha sem játszott egy színpadon és ígéretet tettek Gyurinak arra nézve, hogy valamilyen formációban az új évadban fellépnek majd együtt. Schön Gyuri igazán „készült”, mert kiderítette, hogy Gábor 2017. május 16-án lépett fel a Hálóban, akkor kvintett formációjával. Most is kvintett formációban gondolkodik, reméljük, hogy ősszel valahol találkozunk velük.  

A viszonylag hosszú beszélgetést követően a második szettben „csak” három szám hangzott el: az „I’ll Remember April”, majd a meseszép Ellington originál, az „In a Sentimental Mood”,  és végül, ha már a zenészbarátságról is oly’ sok szó esett – egy lendületes „Just Friends” zárta az estet.

Tényleg csak pár sor a zenészek játékáról. Óriási élmény volt a kvartett két – éppen szólista – tagjának (Gábornak és Miklósnak) nagyszerű játékát élvezni a nagyzenekarból „kiszabadulva”. Ideje nincs annak, hogy ilyen terjedelmes, gyönyörű alt-, ill. szopránszólót hallhattam Gábortól és remekül felépített gitárszólókat Miklóstól. De elmondható ez Tibi bőgőjátékáról és ízléses szólóiról is, valamint János korrekt kíséretéről és két-három frenetikus dobszólójáról is. Gratulációink!!!

És ahogyan Schön Gyuri a beszélgetés során idézte állandó szlogenemet, bizony most is bebizonyosodott, hogy az „élőzenét semmi sem pótolja”, akár plusz 35 fok, akár mínusz 15 van is!

Köszönet a fotókért Siklós Péternek és Deseő Csabának.