Az, hogy ez a koncert nem ad hoc, játszunk valamit, aztán majd lesz valamiből jött létre, a kezdésnél kiderült. Szendi Gábor egyedül jött ki a színpadra, beült saját maga alakította, ütős és dobos funkciókra egyaránt alkalmas szettjéhez, majd az összes ütőhangszert megszólaltató, és ujjai közt dobverőt forgató pár látványos mutatvány után elkezdte dobolni a „Brigas Nunca Mais”, Antonio Carlos Jobim szerzeményének ritmusait. A közönség is felvette a ritmust, sorjában érkeztek a színpadra a zenészek, bekapcsolódott a többi hangszer, és Claudia már euforikus hangulatban kezdhetett énekelni. Kitaláltak valamit, bejött.

 A latin-amerikai szerzők közé a zseniális észak-amerikai bőgős, Charlie Haden, igaz, a latin Gonzalo Rubalcaba-val készült közös, „Tokyo Adagio” lemezén megismert „Our spanish love song” című kompozíciója is bekerült a repertoárba, de ez már a témaválasztást figyelembe véve sem tekinthető kakukktojásnak. Az argentin, elsősorban hazája népdalkincsét feldolgozó Ariel Ramírez a tragikus sorsú, szerelmi bánatába magát tengerbe vető Alfonsina Storni költőnő emlékére írt dala, az „Alfonsina y el mar” olyan különböző műfajokban remeklő énekesek előadásában vált ismertté, mint többek között Nana Mouskouri, Alfredo Kraus, José Carreras, Andrés Calamaro és Shakira. Kár, hogy a világhálós lexikon szerzői nem voltak jelen a koncerten, mert ha hírnévben Claudia egyelőre még meg sem közelíti a felsoroltakat, de a színvonalat tekintve szerepelhetne a névsorban. Hasonló átéléssel énekelte Horace Ferrer, Astor Piazzola „Chiquilin de Bachin” szerzeményéhez egy szegény, Buenos Aires színházi negyedének éttermeiben rózsákat áruló, koszos arcú kisangyalról írt verssorait, amelyben Ferrer költőien, de keményen fogalmazza meg szégyenét és bűntudatát a társadalmi közöny miatt. A keringő ritmusú tangó után egy szerelmi csalódást megéneklő kubai boleró, Miguel Matamoros 1930-ben komponált, és saját triójával előadott slágere, a „Lagrimas Negras” zárta az első részt.  

Cacho Castaña neve nem sokat mondott eddig, de mint ahogy az első részben, Claudia a folytatásban is beavatta a közönséget a dalok történetébe, a szövegek jelentésébe, és felidézte párszor a hozzájuk fűződő emlékeit is, így megtudhattuk, egy Argentínában nagyon népszerű, tévésorozatokban színészként is ismert énekes dalával kezdte a második részt. A „Garganta con arena” egy éneklésre buzdító tangó, amely az egyelőre a székeken ülő közönséget is átmozgatta. Az 1950-es évektől Latin-Amerika egyik legsikeresebb zeneszerzőjeként jegyzett, Grammy-életműdíjas mexikói Armando Manzanero szomorú dala, az „El Ciego” egy vak, reménytelen szerelem gyötrelmeit tárta elénk. Az „Orfeo Negro” a Bossa Nova világméretű robbanásáért felelős brazil Luiz Bonfá és Antonio Carlos Jobim Marcel Camus azonos című, Oscar-díjas filmjében feltűnt sokat játszott, sokat hallott betétdalát sikerült egyéni ízekkel előadni, ahogy a Someone to Light Up My Life címen is ismert, „Se Todos Fossem Iguais a Voce”, szintén sok feldolgozást megélt Jobim és Vinícius de Moraes közös szerzeményt is. A brazil ritmusok, a fergeteges szólók, és persze Claudia magával ragadó éneke megtette hatását. Mikor az utolsónak szánt, a New Yorkban élő panamai énekes-dalszerző, a táncos műfajként elkönyvelt salsa legjelentősebbnek tartott megújítója, Rubén Blades komponálta „El cantante”, az énekesről szóló dalába belekezdtek, már érezhető volt, csak egy szikra kell a robbanáshoz. A koncert G pontjára ráérezve, először Szendi Gábor tapsoltatta meg a székeken már szinte ülve táncoló közönséget, de azt a bizonyos szikrát az addig ülve basszusgitározó Egri János lobbantotta be. Székéből felállva levágott egy vastapssal kísért szólót, majd táncra bátorította az amúgy is táncra vágyó közönséget. Az ifjabbik Egri is belekezdett ki tudja hányadik frenetikus szólójába, és Claudia is elhitte, eljött a show ideje, egy strófa elejéig megénekeltette Jancsit a zongoránál, majd boldogan elénekelte a hátralévőket. Standing ovation, persze ráadás, és Consuelo Velázquez 16 éves korában írt bolerója, a „Besame mucho” alatt már latin táncházzá alakult a BJC.

 Az első dal, amit Claudia megtanult a pályafutását indító „Guantanamera” volt. Négy évesen már latin zenét játszó szülei, a hazánkban élő argentin énekes-gitáros Castagno Luis Eduardo és Garai Glória artista előadóművész audio-vizuális, ún. „Perkusszió Gaucho Show” külföldi turnéin énekelt. A többgenerációs zenészcsaládban született (anyai nagyapja Dr. Garay Attila a hajdani népszerű Weiner Leó- (1995) és Szabó Gábor-díjas (1996) jazz-zongorista-énekes, apai nagypapja ismert fuvolaművész), tehetséges gyerekből csodálatos hangú, és ami egy énekesnőnél nem hátrány, feltűnően csinos ifjú hölgy lett. Több versenyen szerepelt sikerrel, jelenleg az LFZE hallgatója, és először a Duna Televízióban rendezett komolyzenei tehetséggondozó műsorban, a Virtuózok V4+ tavalyi évadának döntőjében lenyűgöző produkciót nyújtó Oláh Vilmos gitárművésszel duóban ismerhette meg a nagyközönség, akivel egyébként az életben is egy párt alkotnak.

Ez a kvartett eredetileg egy elnyert pályázatra szerveződött, és létrejötte annak köszönhető, hogy Claudia együtt járt az azóta már diplomázott ifjú Egrivel az LFZE-n Tzumo tanár úr zenekari gyakorlataira, ifjú Egri pedig természetesen édesapját ajánlotta a zenekarba. Sikerült az egyik legjobb latin ütőst, Szendi Gábort is megnyerniük, aki káprázatos technikája mellett, érzi, mikor jön el a show ideje. Claudia testhezálló repertoárt állított össze a gyerekkorától kezdve megismert dalokból, abból a latin világból, amelyből első zenei élményeit kapta, és amelyek végig hatottak rá felnőtté válása során. A pályázat feltételeit teljesítve majdnem feloszlottak, de a koncerteken kapott igen pozitív visszajelzések hatására szerencsére úgy döntöttek, együtt maradnak. Most már a klubvezetőkön, koncert- és fesztiválszervezőkön múlik, mikor, és hol lesz a folytatás. A karneváli hangulat garantált!

Budapest Jazz Club 2022. július 29. 

Fotó: Somogyvári Péter