Timet visszatérőként, régi barátként köszönthettük, akinek saját bevallása szerint az évek során, Magyarország a második hazája lett. Ő a legtöbbször hazánkba látogatott amerikai sztár, jócskán megelőzve még a családi kötődései miatt ugyancsak sokszor visszatérő Chris Pottert is. A 60 éves fennállását ünneplő Stones június 1-én, Madridban induló európai turnéja előtti szabadidőt kihasználva, már májusban átrepülte az óceánt. Barcelonából előző hét csütörtökön érkezett Budapestre, és gépe landolása után egy órával már a Turbina színpadán játszott az Anima Sound System koncertjén, majd pénteken a nagymarosi Danu Bárban a Balázs Elemér Group vendégeként lépett fel. A Michigan állambeli Tecumseh városában, 1959-ben született szaxofonos egyáltalán nem fáradt el az előző két napban, zsinórban a harmadik koncertjére is frissen, fitten, tenor- és szopránszaxofonját hozva, elsőként érkezett. Az iF pincehelységében fújta be szaxofonjait, hogy a koncertkezdésre tökéletes állapotba kerüljenek. Blue Note Club New York, iF Cafe Budapest, ilyen szempontból mindegy, tökéletesen kell szólni mindenhol, mindig. A hangolás végére megtelt az iF kívül-belül egyaránt, és megérkeztek a társak is.
A szaxofonnal kiegészült trió akár alkalmi felállásnak is mondható, de Kálcsi, Elemér és Tim közös fellépései, és a köztük a jó másfél évtizede szövődött, a barátságnál is mélyebb, szinte testvéri kapcsolat, lényegében a hetvenes évek végén, a fiatal zenészekből álló formációknak kiírt, Brüsszelben rendezett Jazz Hoeilaart versenyen kezdődött. Kálcsi és Elemér akkor a Czvikovszky testvérek alapította No-Spa zenekarban játszott, Tim meg a Berklee hallgatójaként megismert New Yorkban élő, Algériában született francia zongoristával, a később szintén szép karriert befutó Franck Amsallemmel duóban lépett fel. Itt hallották először egymás zenéit, a versenyt követő jam pedig olyannyira összehozta őket, hogy Tim és Franck a következő évben egy hétre ide utazott, és egy alkalommal hatan ülve egy Ladában még Bécsbe is kimentek egy koncertet adni. Félelmetes volt az út, Tim a mai napig nem tudja, hogy fértek el hangszerekkel együtt, plusz még nem volt autópálya Bécsig, viszont a No-Spa zenekar több pénzt keresett ez alkalommal, mint itthon az egész évben. Aztán talán tíz év is eltelt, megtörtént a rendszerváltás, megszűnt a vasfüggöny, mikor Tim újra felvette velük a kapcsolatot, mert mint mondta, annyira jók voltak, hogy nagyon akart velük újra együtt zenélni. A No-Spa már megszűnt ekkor, az Oláh Kálmán alapította Trio Midnight viszont javában létezett, Tim velük kezdett el zenélni, mint vendég, és rövidesen már évente ötször is visszatért hozzájuk. Pályafutását közben a hazai jazztábor is nyomon követhette, és talán már egyre többen tudják, hogy Tim Ries nem „csak” a Rolling Stones szaxofonosaként tette le névjegyét, hanem játszik a rövidesen Budapestre látogató Maria Schneider, a Down Beat éves listáin mind a szakma, mind az olvasók által évek óta első helyre szavazott nagyzenekarában is. Virtuóz játékára felfigyelt többek között a világ egyik legjobb dobosának tartott Jack DeJohnette is, aki a „Sound Travels” című lemezére (2012) meghívta a szaxofonost Jason Moran, Ambrose Akinmusire, Bobby McFerrin és Esperanza Spalding társaságába. Tim Ries ma az Államokban az egyik legelismertebb és legkeresettebb szaxofonos a jazz világában, akit már réges-rég befogadott New York jazzelitje. Első, 1997-ben saját neve alatt megjelent lemezén Randy Brecker, Billy Hart és Ben Monder is játszott, a következők hátsóborítóján John Patitucci, Larry Goldings, John Scofield, Bill Frisell, Norah Jones, Brian Blade nevét olvashatjuk a többi híresség között. Ívelő karrierje közben is gondosan ápolta a hazánkhoz kötő baráti szálakat, boraink mellett a magyar jazz-zene különleges hangzásait is ízlelgette. Mint egy vele hét éve készített interjúmban elmondta: „Nem azért jövök Magyarországra, hogy pénzt keressek. Itt hozzáadnak a zenéhez valamit, ki tudnak alakítani egy zenei forgószelet, forgást, repülést, hogy a játékom jobban hangozzon. New Yorkon kívül kevés olyan hely van, ahol ezt az érzést átélem. Ha valaki igazán együtt akar zenélni valakivel, közel kell kerülnie a másikhoz, hogy az érezze őt. Itt nem csak arról van szó, hogy idejövök együtt játszani néhány kitűnő zenésszel. Oláh Kálmán és Balázs Elemér virtuózan, nagyon magas szinten zenélnek, nemcsak Budapesten, hanem a világon is a legnagyobb zenészek közé tartoznak. Velük nemcsak a színpadon érzem jól magam, de a színpadon kívül is. Én úgy érzem, hogy ők a fiútestvéreim, a családom.” Az akkor elmondottak ma is helytállók, azzal a különbséggel, hogy a testvérek közé azóta Orbán György is bekerült, aki ezen a koncerten is a „család” szigorúan magas szintű elvárásainak megfelelve játszott.
A kétrészes koncerten főleg standard feldolgozásokat játszottak, melyek hol Tim, hol Kálcsi javaslatára kerültek menet közben a repertoárba. Profizmusukra jellemző, gördülékenyen ment minden, félszavakból is megértették egymást, Elemérnek és Gyurinak pedig félhangjegy is elég volt, hogy egyből tudják, mi kövezik. A veretes szerzők veretes művei azonban csak a keretet adták, a jazz adta szabadságnak köszönhetően, lényegében helyben született új műveket hallhattunk. A zenekar minden tagja őszinte örömmel, mindent beleadva játszott, örültek a zenének, örültek egymásnak, annak, hogy újra együtt játszanak.
Tim szó szerint befújta a helységet, játszott az egyetlen szabad asztalnál letelepedve, padlón ülve indított balladát, és volt, hogy az asztalok között sétálva kapcsolódott a zenébe. A vége felé legutóbbi, három éve megjelent szólólemezének címadó dala, a „Life Changes” is sorra került, igazi örömzene alakult ki, megérkezett az a zenei forgószél, forgás, repülés, amelyről Tim annak idején beszélt. A forgószél viharrá erősödött, mikor a nem messze lévő Opus klubból megérkezett Oláh Krisztián, és beült apja helyére, aki büszkén figyelte ezután fia fantasztikus játékát.
Akik szombaton az iF mellett döntöttek, egy fantasztikus hangulatú koncerten vehettek részt, ahol világszínvonalú zenét hallhattak. Kellett ehhez a hely varázsa, ahol a zenészek valóban testközelben játszanak, a Hofi kialakította barátságos miliő, a figyelmes személyzet, és kellett ehhez a nagyszerű közönség is, amelynek minden tagja értő füllel és nyitott szívvel fogadta a zenét. Természetesen elsősorban olyan kitűnő muzsikusok kellettek, akikről Tim Ries azt mondta, ha New Yorkban élnének, ott lennének a legnagyobb nevek között és a legnagyobbakkal játszanának. Ránk pedig a következő napokban újabb nehéz döntések vártak.
iF Jazz Café, 2022. május 7.
Fotó: Somogyvári Péter