Imre nemrég ismét „újratöltötte” nem kevésbé legendássá vált első saját zenekarát, az 1975-ben alapított Kőszegi Rhythm & Brass-t, és mikor novemberben ezzel az új formációval a pomázi Kastély Jazz koncert sikere után felvetődött a születésnapi koncert ötlete, főműsoridőben már minden nap foglalt volt a programnaptárban. Mindenesetre az iF a kissé korainak tűnő hatórás kezdésre megtelt, így a koncert előtt jó hangulatban állhattak össze a kötelező pultos fotóra Kőszegi Imrével a zenekar tagjai, a bőgős Orbán György, valamint a két szaxofonos, Bacsó Kristóf és Molnár Sándor.

A hetvenes évek közepe felé előbb Ráduly Mihály, majd Orszáczky Miklós is az akkori meghatározás szerint disszidált. A Rákfogó feloszlott, Kőszegi Imre 1975-ben Pege Aladár együttesében játszott, de mivel ő hivatalos úton kimehetett külföldre zenélni, élt a lehetőséggel, így zenekara egy jó ideig szünetelt. Kőszegi számára két lehetőség kínálkozott: vagy elmegy egy zenekarba, amely már kitaposott egy ösvényt; vagy pedig megpróbálkozik azzal, hogy saját név alatt szervez együttest. Az utóbbit választotta, mert olyan zenét szeretett volna játszani, ami közel áll hozzá, amelyben az ütőhangszerek dominálnak, amit sajátjának érezhet. Megalakult az abban az időben kuriózumnak számító, harmónia hangszer nélküli Kőszegi Rhythm and Brass. Nem volt zongora, gitár, sőt az első időben még bőgő sem, csak ütőhangszerek, trombita és szaxofon. Ahogy a korabeli plakáton is olvasható, a zenekarban megalakulásakor Németh János szaxofonozott, trombitán és szárnykürtön Neumayer Károly játszott, valamint a Kubából éppen akkor hazatért Deli fivérek kongáztak.

A stencil géppel sokszorosított plakáton a „rhythm” szóból kimaradt a „th” az „m” előtt, és a trombitás neve is fonetikusan íródott, amiért a nyomdász gondolom nem kapott Gutenberg-díjat, de a szöveg így is ritmusra rímelt. A Kőszegi Rhythm and Brass végig sikeres volt, egy-egy koncertjük előtt a Petőfi Sándor utcai Építők klubjától a Ferenciek teréig (akkori nevén a Felszabadulás térig) állt a sor. Nyugatra is kijutottak, volt, hogy egy fesztiválon Dave Liebman zenekaránál is nagyobb sikert arattak, - és ahogy Imre visszaemlékszik, – nem azért, mert jobban játszottak, hanem mert különlegesek voltak. A zenekar később különböző formációkban játszott egészen 1979-ig. Nemcsak a tagok cserélődtek, a posztok is változtak. Bekerült a bőgő, a trombitát pedig egy idő után még egy szaxofon váltotta. Ez, a zenekarvezető-dobos mellett két szaxofonos, bőgős felállás sokakban óhatatlanul felidézte Elvin Jones 1972-es, Lighthouse klubban rögzített legendás koncertjét. Jones zongora nélküli kvartettjében Gene Perla bőgőzött, Dave Liebman és Steve Grossman szaxofonozott, de Kőszegi Rhythm & Brass formációi, még ha a felállás azonos is volt, nem utánoztak senkit, mivel a vasfüggöny mögül csak néha kijutva sokszor nem is tudták, hogy külföldi nagy jazz-zenészek hasonló irányba haladnak, mint ők. Imre többnyire olyan fiatal muzsikusokat gyűjtött maga mellé, akik még nem álltak semmilyen befolyás alatt, még nem volt nevük, hiányzott a rutinjuk, viszont egy-két év múlva már mindenki vitte őket. Sajnos, a teltházas koncertek, külföldi sikerek ellenére, egyik felállással sem készült lemezfelvétel, a zenét, amit játszottak, csak talán néhány kazetta, és persze azok emlékezete őrzi, akik a feledhetetlen estéken ott szorongtak az azóta már rég megszűnt helyeken.

A mostani újratöltött formációban azonban már neves és rutinos muzsikusok játszanak. Bár a rangidős Bacsó Kristóf 1976-ban, Orbán György 1978-ban, a legfiatalabb, Molnár Sándor 1987-ben, tehát mindannyian a Rhythm & Brass megalakulása után születettek, de már inkább az ereje teljében lévő középgenerációhoz sorolnám őket, mint a szárnybontogató fiatalokhoz. Ez a letisztult gondolatokat sugárzó erő, már a koncertet a triójával a BJC-ben is fellépett kitűnő dobos, Jeff „Tain” Watts John Coltrane emlékét idéző, a „Blue Train” után a „Blue Tain” címet kapott szerzeményével nyitó zenekar játékában egyből megmutatkozott. A „Footprints” komoly lehetőséget adott a két tenornak a Wayne Shorter kompozícióban rejlő mélységek feltárására, és az értékek felszínre hozatalában nagy szerepe volt Orbán Györgynek, és természetesen Kőszegi Imrének is. Itt már elhatalmasodott rajtam a New York feeling, amely még erősödött, mikor a rákban szenvedő Billy Strayhorn orvosának írt, hosszú címe miatt gyakran csak a kezdőbetűkből alakított „UMMG” mozaikszóval jegyzett „Upper Manhattan Medical Group” került sorra. Az akkordok sokaságában, állandó fel-le mozgásban, ugrásban bővelkedő dallamot sokan, sokféleképen feldolgozták, Bacsó Kristófnak és Molnár Sándornak mégis sikerült új gondolatokkal gazdagítania az eddig hallottakat.

 Végül egy újabb standard feldolgozás, Thelonious Monk 1963-ban megjelent albumának címadója, a „Monk’s Dream” hangzott el, és ennél jobb, mindenkinek hálás szólót biztosító finálét el sem lehetett volna képzelni. Ráadásra csak azért nem került sor, mert közeledett az este nyolc, és időt kellett hagyni az átállásra is. A jórészt a Rhythm & Brass első koncertjein is tapsoló közönség még egy kicsit emlékeket cserélt, és mikor kiderült ki honnan ismeri egymást, zenével újra töltve indult haza.

Ezen a születésnapi koncerten is bebizonyosodott, a formákat megtartva is lehet modern, mai zenét játszani. Ahogy a Liszt-díjas ünnepelt megfogalmazta, a jazz, ha jazz, akkor maradjon jazz. Kedves Imre! Szeretettel köszöntelek a Magyarjazz.hu szerkesztőségének minden munkatársa nevében, és egy kerek, 65. születésnapodon Egri Mikulással készült fotóval kívánok boldog születésnapot!

iF Jazz Café, 2021. december 7.

Fotó: Somogyvári Péter, Kőszegi Imre archívum
A fiatalkori kép: Berend Iván fotója

További információ: 2022. január 7-én a Harmónia Jazzműhely szervezésében meghallgatható a zenekar a BJC-ben.