A hasonló okok miatt egy évvel elhalasztott labdarúgó EB nyitómérkőzése is péntek estére esett, de szerencsére a fokozódó fociláz ellenére a jazz iránti érdeklődés töretlen maradt, fél kilencre teljesen megtelt az előírásoknak megfelelően szellősebbre alakított BJC nézőtere. A teltház persze várható volt, hiszen a közönségkedvenc zongorista Sárik Péter triójával, Fonay Tiborral és Gálfi Attilával is képes megtölteni a nézőteret, de ugyanez fennáll a szintén közönségkedvenc gitáros Gyafi, és bármelyikük egyéb formációja estében is. Luiza Zant pedig akik hallották legalább egyszer énekelni, biztos, hogy örökre megjegyezték nevét, és megragadnak minden alkalmat a vele való újabb találkozásokra.

Az 1980-ban, Tulceában született Luiza Zan először csaknem tíz éve, 2011. július 1-én mutatkozott be a hazai jazzközönség előtt. Bartha Csaba, a Budapesti Román Kulturális Intézet akkori igazgatóhelyettese ötletéből megvalósult „Román - Magyar Jazzmozdony” sorozat harmadik évadján az énekesnőt hozó szerelvény először a Zsámbék Jazz Open nyitórendezvényére futott be. Az első állomáson Luiza a koncert előtti órákban ismerte meg két magyar társát, de a „Jazzmozdony” rendezvénysorozatban a kezdetektől masinisztaként résztvevő Gyafival és Berkes Balázzsal ilyen rövid idő alatt is tökéletes összhangba került. Másnap tovább zakatolt velük a vonat Esztergomba, majd végül a mini turné utolsó állomására, Budapestre. A Román Kulturális Intézetben léptek fel, és a fővárosban is döbbenetes sikert arattak. A Montreux-i jazz énekversenyen 2004-ben II. díjat nyert ismeretlen román lány nálunk is befutott. A „Jazzmozdony” sajnos idővel, több szépreményű kezdeményezéshez hasonlóan, holtvágányra került, de a nemzetközivé bővített, ugyancsak rövid életű, nagyszerűen indult, és utódjának tekintett Európa Nap 2013-as, májusi koncertjén végre én is találkozhattam a közönség és a szaksajtó által már egekig magasztalt, egész Európa egyik legérdekesebbnek, legeredetibbnek tartott jazz énekesnőjével. Igazolva jó hírét, Luiza Zan először ott nyűgözött le fantasztikus hangjával egy erős nemzetközi formációban, melyben két magyar, Gyárfás István és Szakcsi Jr is helyet kapott. Rajtuk kívül a brit Byron Wallen (trombita), a dán Christina von Bülow (altszaxofon), az izraeli Amikam Kimelman (tenorszaxofon), a cseh Josef Feco (bőgő), és az osztrák Bernd Reiter (dobok) lépett az Erzsébet téren felállított színpadra. Amikor Luiza kieresztette hangját, rögtön egy Pallai Pétertől gyakran halott mondat keleti szomszédunk felé bővített változata villant fel bennem, miszerint „Az angol zenészeknek ugyanaz a bajuk, mint a magyaroknak, nevezetesen, hogy nem amerikainak születtek”.

Gyafi mellett az Erdélyben triójával gyakran turnézó, több romániai jazzfesztiválra meghívott Sárik Péter is csodálhatta az előtte vagy utána fellépő Luiza lenyűgöző előadását, még végül a közös jövő mellett döntöttek. Nekik köszönhető, hogy Luiza visszatérő vendég lett Magyarországon. A többször jogosan „Luiza Zan & Hungarian All Stars” néven hirdetett középgenerációs felállással, melyben párszor a tehetséges fiatal dobos, Hidász Tamás is lehetőséget kapott, lépett fel többek között a Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon és még sok rangos eseményen, valamint nem kevésbé rangos klubkoncerteken. Az alkotói közösség egyre szorosabbá vált, már nem csak turnékra álltak össze. A nagyzenekarokkal, valamint Pedro Negrescu basszusgitárossal („Like Water”), és a szaxofonos Nicolas Simion triójával készült („Romanian Impressions”) lemezei után Luiza a magyar sztárzenekarral vette fel első, 2016-ban megjelent „Heritage” című, saját kompozícióit tartalmazó szerzői albumát, melyet az évben itt a Budapest Jazz Clubban is bemutatott. A pénteki Harmónia szezonzárón is főleg ennek a lemez anyagára épülő repertoár állt össze.

A szigorúan vett kategóriák határait a koncerteken is áténeklő Luiza a „Heritage” népzenei ihletésű nyitódalával kezdett. A románul énekelt feszes ritmusú „Prin iarba” címe magyarul nagyjából azt jelenti, „Át a füvön”. A közönség, ha a szöveget nem is értette, de érezte a dal üzenetét, és már az első percektől szinte együtt szaladt Luizával. A szaladás után jól esett a pihenő, Sárik Péter köszöntője után a Pedro Negrescu basszusgitárossal készült duó lemez címadója, a „Like Water” következett. Nem kakukktojás, a dalt Luiza szerezte, és második számként a Péterékkel felvett „Heritage” lemezre is felkerült, így a zenekar számára is ismerős volt. Továbbra is a szerzői lemez sorrendjét követve, a régi családi emléket felidéző „Paper Hats” került sorra. Az eredetileg román, „Bărcuțe De Hârtie” címet kapott dal, mint azt Luiza angolul elmesélt történetéből kiderült, az újságból papírcsákót, majd abból ügyes mozdulatokkal papírhajót hajtogató testvéréről szól. A papírhajót a folyón úsztatta, és amikor eltűnt szeme elől, gondolta, eljut a tengerig is. Az első részt záró bossa nova viszont valóban kakukktojás. A „Tu asa mi-ai spus” (Te mondtad nekem) nagy sláger volt annak idején Romániában, talán Luiza szülei is táncoltak rá. Lehet, ez inspirálta, hogy Constantin Cîrjan szerzeményét jazzesítve feldolgozza, de az biztos, hogy az angolul elmondott családtörténetek magyarra fordításában segédkező Pallai Pétert ezzel a dallal köszöntette pár nappal ezelőtti születésnapja alkalmából.

A kitérő után a második részben a kalapját és később a köntösét is levető Luiza tovább követve a „Heritage” sorrendjét, a „Still Sad Silent” hozta vissza a koncertbe a közönséget. Ezután két nagyon személyes élményt feltáró kompozíciót hallhattunk. Luiza hosszan beszélt az „Untill I Fall Asleep” előtt a mindig vidám, jó humorú nagymamájáról, aki még a kórházi ágyán is tréfásan csipkelődve zavarta haza az érte aggódó családtagokat. A bossa nova andalító, majd pörgősre váltó ritmusai hűen adták vissza az elmúlás, a halál iránt érzett fájdalom, és a mosolyt hozó emlékezés kettősségét. A „Her Violin” a közelmúltban elhunyt hegedűművész-tanár édesanyjának állított emléket, életének meghatározó pillanatait felidézve. A színészi képességeit felvillantó Luiza ebben a dalban is finoman egyensúlyozott, mert derűt vinni a gyászba is. Az újra románul énekelt „Călare” a dallamos, latinos vonulatú kompozíciók után az ethno jazz jegyében íródott. A vérpezsdítő ritmusok extázist hoztak, így természetesen jött a ráadás, egy Monk standard, a „Straight No Chaser” után ütemes vastaps közepette vehettek búcsút a közönségtől.

Nehéz leírni azt a hangulatot, amit Luiza és társai teremtettek. Luiza lebilincselő energiával, Janis Joplinra emlékeztető hangterjedelemmel, igazi jazz feelinggel énekelt és scatelt, hangja olykor plafonrepesztő elementáris erővel tört elő. Lehet, hogy nem árt majd egy statikusi vizsgálat a klubban. Szerzeményeibe finoman, jó érzékkel mindig „becsempészte” az őt körülvevő népek zenéjét, amelyek hatottak rá születésétől fogva. A jazznek ez a világzenével, funkkal, R&B-vel, és soullal átitatott, meglepő ritmusváltásokkal játszott változata bő teret adott a kiváló zenészekből álló csapatnak az improvizációkra, akik éltek is a lehetőséggel. A zenéjükből boldogság áradt, és ez az érzés kerítette hatalmába a zenészekkel együtt lélegző közönséget is. Gyafi és Sárik Péter elsöprő virtuozitással játszott, FonayTibor is lélegzetelállító szólókkal váltott ki tapsvihart, Gálfi Attila a dobok mögött különleges technikája mellett humorát is megcsillantotta. Fantasztikus koncert volt, jó volt boldognak lenni, jó volt önfeledten a zenészekkel együtt örülni.

Pallai Péter, az est házigazdája, nem is kaphatott szebb ajándékot születésnapjára, minthogy hosszú idő után újra teltház előtt köszönthette a közönséget, és konferálhatta be a zenészeket. Ezúton is kívánok neki jó egészséget, sok-sok ehhez hasonló, feledhetetlen jazzpénteket!

A Harmónia Jazzműhely a nyári szabadság után szeptember 3-án tér vissza, és kezdi majd a „jazzpéntek” őszi évadját, de a jazzélet folytatódik a Budapest Jazz Clubban, érdemes tehát továbbra is figyelemmel kísérni a klub programajánlóját.

Fotó: Somogyvári Péter

Budapest Jazz Club/Harmónia Jazzműhely, 2021. június 11.