Tizenhetedik szerzői albumát jelentette meg az izraeli Avishai Cohen. Az „Arvoles” igen változatos anyag lett, kis túlzással elmondható, hogy a jazz élvonalába tartozó nagybőgős, szinte valamennyi korábban megismert alkotói oldala visszaköszön új kompozícióiban – így joggal tekinthetünk a lemezre afféle összefoglalásként. Az eklektika ugyanakkor semmi esetre sem öncélú, a szerzemények esszenciáját továbbra is az izraeli népzene ritmus- és dallamvilágának, valamint a kortárs improvizatív és kamarazenei technikák széleskörű kihasználásának Cohenre jellemző fúziója adja, ebben a zenei univerzumban pedig boldogan megfér egymás mellett adott esetben több, látszólag különböző stílusú szám is. Nem elhanyagolható adalék, hogy a szerző saját bevallása szerint, élete legjobb lemezét tette le az asztalra.

Zavartalanul, sőt sikeresen folytatódik a zenei cserekereskedelem a Budapest Jazz Club és londoni ikerlétesítménye, a 606 Club között. A kereskedelem létrehozásában és fellendítésében, a két jazz szentélytől eltekintve, a Nemzeti Kulturális Alap részfinanszírozása, a Harmónia Műhely Alapítvány (barátok közt: Harmónia Jazzműhely) szervező munkája és a londoni Magyar Kulturális Központ reklámtevékenysége is feltétlen említést érdemel.  

Már a következő három név is igazán jól cseng a jazz világában: Oláh Kálmán, László Attila és Lattmann Béla, de június 17-én visszarepülünk az időben, mert ehhez a csapathoz most nem Balázs Elemér fog csatlakozni dobon, hanem aki 1995-ben, '96-ban, 2000-ben és 2010-ben is ott ült a dobok mögött, az amerikai csodadobos, Tommy Campbell. És mindez hol máshol, mint az iF kávézóban, a Ráday utcában.

A korszakos jelentőségű néhai bőgős, Charlie Haden özvegye a következő történetet adta közre: amikor 1993-ban férjével egy amerikai jazzfesztiválon jártak, az egyik terem előtt elhaladva, a zárt ajtókon keresztül egy zongora hangjai szűrődtek ki. Haden teljesen elbűvölten állt meg, majd bement a terembe, ahol Brad Mehldau-t találta a billentyűknél.

Ebben a részben a jazz történetének első jelentős stílusváltozását előkészítő muzsikusáról és zenekarainak felvételeit tartalmazó válogatott kiadásról lesz szó. Fletcher Henderson: Study in Frustration: Thesaurus of Classic Jazz című, három CD-t tartalmazó kiadása kerül terítékre. A kollekció a Columbia/Legacy 57596 jelzéssel jelent meg, és Hendersonnak és zenekarainak 1923 és 1938 között készített felvételeit tartalmazza.

„A hetvenes évek első fele. Mindenki, minden akkor eszmélt – hittük mi akkor, húszévesen. Ehhez az eszméléshez akkor hozzátartozott a progresszív zene, a Syrius, a Rákfogó, a Kex, a Mini.” (Baróti Éva) Az idei Gödi Jazz Napok június 21-én, pénteken rendhagyó eseménnyel kezdődik, ugyanis a hetvenes éveket megidézve a Syrius Legacy és a Rákfogó együttes közös koncertjére kerül sor. Ez a két, a magyar jazzben meghatározó zene, a hetvenes éveket követően először csendül fel közös térben.

Amikor értesültem arról, hogy a kitűnő énekesnő egy nap szünettel két különböző – mai szóval – projekttel áll a „nagyérdemű” elé, azonnal elhatároztam, hogy ezúttal egyetlen beszámolóban állítom párhuzamba a két koncertet.

A HARMÓNIA JAZZMŰHELY a Budapest Jazz Clubban június 14-én, pénteken 20.30 órai kezdettel évadzáró csemegével szolgál: Luiza Zan, Gyárfás István és a Sárik Péter Trió

Horváth Kornél művészeti vezetésével június 10-én hétfőn indul a SopronDrum nevű rendezvény, ami Magyarország legjelentősebb ütőhangszeres találkozója. A fesztivál nem csak koncerteknek, hanem mesterkurzusoknak, workshopoknak is otthont ad. Több helyszínen várja az érdeklődőket a fesztivál, a Petőfi Színházban és a Fertőrákosi Barlangszínházban. A világ jazz életének két kiemelkedő dobosa, Tommy Campbell és Dennis Chambers hosszú pályafutásuk alatt, Sopronban lépnek először közösen színpadra.

Pallai Péter interjú-sorozata a magyar jazzvilág meghatározó zenészeivel.

A Jazztanulmányok, eredeti elnevezésével Jazz Studies művelői több évtizede alkalmazzák a társadalom- és bölcsészettudományok módszereit a jazz által felvetett kérdésekre. Az ezzel foglalkozó tudósok legfontosabb nemzetközi fóruma a Rhythm Changes nevű konferenciasorozat, amelynek hatodik etappját április közepén tartották az ausztriai Grazban, a Kunstuniversität termeiben. Jól mutatja a nemzetközi érdeklődés magas szintjét, hogy összesen harmincöt szekcióülést, illetve plenáris előadást tartottak Európa, Amerika, Ausztrália és Afrika országaiból érkezett szakemberek. Magyarországot a Jazztanulmányi Kutatócsoport három tagja képviselte, miután mind a hármukat beválogatták a konferencia szekció-előadói közé.

A fellegekből, mert a lemez Magyarországon nem is kapható a maga fizikai valóságában, csak hallgatható, és megfelelő programmal le is tölthető. Ifj. Szakcsi Lakatos Béla (Béci) hívta fel rá a figyelmemet, mint oly sok más értékes dologra. Megkérdezte, hallottam-e Horváth Ramónáról? Nem hallottam, de gyanítottam, hogy megint Béci egyik szupertehetséges tanítványáról van szó.

A vizsgák után, a diplomakoncerteket hallgathatták meg a Budapest Jazz Clubba látogatók három napon át. Az 54 éve működő jazz tanszékről, - melyet Binder Károly vezet,- kerül ki a magyar jazzélet legjava, köszönhetően a tanári kar odaadó, magas színvonalú, lelkiismeretes munkájának. Szerdán az LFZE Big Band és még két formáció koncertjét élvezhettük, és ismét meglepetéssel zárult a nap.

Egy zenészlegendához illő telt ház várta hétfőn este a BJC színpadán. A világsztárok sorozat keretében érkező Ben Golson megélt már néhány emlékezetes pillanatot élete során. Ezek talán kevésbé közismertek, ezért ahelyett, hogy veretes névsort állítanék össze azokból, akikkel játszott valaha, inkább elmesélek ezek közül kettőt.

Hogy mikor ismertem meg Benny Golson nevét és művészetét nem tudom, de az biztos, hogy a Free c. lemezét a neves bőgős, Vajda Sanyi barátom mutatta meg nekem úgy 1965 tájékán. Sürgősen el kell mondani, hogy maga a főszereplő is úgy gondolta, hogy szükséges megmagyarázni az album címét (erre volt módja, hiszen – meglepő módon – ő írta a lemezborítón olvasható hosszú szöveget, az ún. liner notes-t). Ugyanis akkoriban éppen a free jazz „legmeredekebb” produktumai riogatták a konzervatívabb jazzkedvelőket mindenütt a világon, ezen az LP-n viszont remek, swinges mainstream modern jazz szólt. 1962 decemberében vették fel és a kvartettben Tommy Flanagan zongorázott, Ron Carter bőgőzött és Art Taylor dobolt, nem kifejezetten avantgárd zenészek.