Bemutatkozásul a gyűjteményes kiadás első darabját érdemes meghallgatni, amely 1923-ban készült és a New Orleans-i jazz meghatározó jegyeit hordozza. A felvétel címe: „The Dicty Blues”. Játszik Fletcher Henderson and His Club Alabama Orchestra.

Fletcher Hendersonról a zenekarvezetőről, komponistáról, hangszerelőről és zongoristáról tudni érdemes, hogy élete és zenei pályafutása során a legnagyobb sikereket és a legmélyebb depressziót egyaránt megélte. Mindezzel együtt, személye sok szempontból fontos a jazz történetében. Az egyik, hogy ő alapította az első állandó hangszeres felállású nagyzenekart, azaz big bandet. Ő volt a 20-as évek végének legnépszerűbb fekete zenekarvezetője, aki ebben a minőségében hivatalos alkalmazottja volt a New York-i Roseland Ballroom nevű szórakozóhelynek.

Ha végigtekintünk azon a listán, amely a zenekarában játszott muzsikusok neveit tartalmazza, elképedhetünk. Csak néhány zenész a legfontosabbak közül: Louis Armstrong trombitán, Coleman Hawkins tenorszaxofonon, Fats Waller zongorán, Roy Eldridge trombitán, Buster Bailey klarinéton. Ők mindannyian a koruk - és amint az utókor igazolta - a jazz történetének legkiemelkedőbb muzsikusai közé tartoztak.

Henderson munkássága remek példa arra, hogy hogyan lehet tökéletes egyensúlyt teremteni a magas művészi színvonal és a kereskedelmi siker között, hogy egy szinte abszurdan cikcakkos életút mellett hogyan lehet egységes, a későbbi korokra nagy hatást gyakorló stílust létrehozni. Példa abból a szempontból is, hogy miként képes egy művelt, intelligens személyiség minden erőszakosság és keménykedés nélkül rendet és fegyelmet tartani egy sokszínű, heterogén közösségben. Mindez ebben az időben nem volt megszokott és hétköznapi dolog.

A zenekar nagy létszáma, a zenészek együttműködése hamarosan megkívánta, hogy ne csak a dallam, hanem a hangszerek pontos játéka, a rögtönzések helye is megkomponált legyen, létrejött a hangszerelés (amelyről már a Jelly Roll Mortonról szóló részben is szó esett).

Remek példa a hangszerelésre és annak színvonalára az „Everybody Loves My Baby” című felvétel. Az első CD-n hallható és a zenekar első periódusát jelentő valamennyi darab hangszerelését Don Redman, az együttes trombitása készítette. Ő egyrészt olyan újdonságokat vezetett be, mint például: a szólódallamok között játszott dallamsorok, másrészt újdonság volt a hangszerek elkülönített csoportban való kezelése. A rezesek kérdeznek, a nádfúvósok válaszolnak, esetleg fordítva, azután a végén, az összefoglalásban egyszerre játszanak. Erre a játékra kiváló példa a „Sugar Foot Stomp" című felvétel.

Az 1926-ig tartó periódusban a zenekar egyik legnagyobb felfedezése az akkor fiatal tenorszaxofonos Coleman Hawkins játéka volt, aki tíz évvel később jazztörténeti jelentőségű felvételeket produkált, és amellyel a tenorszaxofon játék egyik legmeghatározóbb jelentőségű figurája lett. Remek példa Hawkins alakuló stílusának bemutatására „The Stampede” című felvétel, amely 1926-ban készült. 

Az együttes zongoristája, a kor egyik kiemelkedő jazzmuzsikusa, a nagyevő Fats Waller volt. Waller tíz dollárért (és néhány hamburgerért) eladott egy darabot Hendersonnak, akinek megtetszettek a darabban rejlő lehetőségek, így a fontos részeket megtartva teljesen átformálva, egy remek és korszerű felvételt készítettek belőle „Hop Off” címmel.

Hasonlóan remek improvizációt produkál Hawkins, Jelly Roll Morton kompozíciójában, a: „King Porter Stomp”-ban. A szám a korszak egyik legkedveltebb darabja volt. Minden magára valamit is adó zenekar feldolgozta és a saját stílusának, karakterének megfelelően játszotta. A felvétel időpontja 1928.

Jelentős stílusváltozás következett be 1929-ben, amikor a dobos Kaiser Marshall helyét Walter Johnson foglalta el. Ettől a cserétől az együttes ritmikája feszesebb, ugyanakkor hangzása levegősebb lett. Még egy fontos változás következett be, 1929-től a hangszereléseket Benny Carter készítette, akinek a munkáját a „Wang Wang Blues” című darabban hallhatjuk.

Henderson későbbi életére meghatározó volt egy 1928-ban szenvedett autóbalesete, amelyből fizikailag ugyan viszonylag hamar felgyógyult, de pszichésen hosszantartó, komoly nyomok maradtak benne.

1930 után a zenekar fokozatosan veszítette el a kiemelt fellépési lehetőségeket és csökkent a bevétel is. Pedig, ha az ember a lemezfelvételeket hallgatja, nem tapasztalható visszaesés, a zenekar egyre direktebben dolgozza ki a swing stílus jegyeit. Példa erre a zenekar egyik legnépszerűbbé vált darabja, a „Christopher Columbus”.

A Fletcher Henderson munkásságának összefoglalását tartalmazó három CD kiváló keresztmetszetet ad a nagyszerű muzsikus karrierjének zenei állomásairól, miközben megismerhetjük azokat a zenészeket is, akik részben már ebben az időben, részben a következő években a jazzvilág legnagyobb egyéniségei lettek.

A „Moten Stomp” című darab volt a Henderson zenekar utolsó felvétele, amely 1938. május 28-án készült Chicagóban.