Steve Grossman fényesen induló pályafutása a hetvenes évek legelején indult, a ma fúziós zenének nevezett jazz-rock orientált évek alatt. Nevét a jazzvilág egyből megtanulta, mikor Miles Davis őt kérte fel szopránszaxofonosnak Wayne Shorter helyett a formabontó „Jack Johnson” felvételeinél. A nagyközönség előtt ismeretlen 18 éves srác a lemezen Davis mellett olyan partnereket kapott, mint Herbie Hancock, John McLaughlin (a legenda szerint Miles eredetileg Jimi Hendrixet szemelte ki, de hát…), Billy Cobham és Michael Henderson. Ez az 1970-ben indult kapcsolat egészen 1974-ig, Davis első elektronikus korszakát lezáró „Big Fun” és a „Get Up with It” albumok megjelenéséig tartott, közben olyan jelentős állomásokat érintve, mint a „Live at the Fillmore East”, „Live Evil”, „Black Beauty: Live at the Fillmore West”.
A „Mester” szeme azonban nem véletlenül akadt meg tehetségkutató sétái során az addig New York kevésbé ismert, olcsóbb, a fiatalok gyakorlóterepének számító klubokban esténként feltűnő szaxofonoson. Bár Grossman „kiváltságos gyerekként” egy felső középosztálybeli zsidó családban született Brooklynban, zenei tehetsége is hamar megmutatkozott, de kőkemény, hihetetlenül tudatos gyakorlással fejlesztette képességeit, és már szinte kész zenészként érkezett ezekre a sessionökre. Eredetileg dobolni akart, de mivel ilyen hangszer nem volt otthon, jazzrajongó műkedvelő-zongorista édesanyja a szaxofon felé terelgette. Grossman nyolc évesen kezdett nagybátyja altszaxofonján játszani, majd trombitás bátyja, a Berklee módszerekkel tanító Hal Grossman irányításával folytatta tovább tanulmányait szopránon, és végül tenoron is. Hal nagy hatással volt Steve-re, ragaszkodott hozzá, hogy már nagyon korai életkorban tanulja meg Charlie Parker zenéjét. Így Steve nem a kosár vagy a baseball pályára indult iskola után, mint a többi gyerek, hanem házuk alagsorában Charlie Parker szólókat gyakorolt. Kezdetben leginkább Parker és Dizzy Gillespie 1950-ben megjelent „Bird and Diz” albumát tanulmányozta. Amikor már jól mentek a dolgok, a tananyagba Coltrane művei is bekerültek, így, ahogy Dave Liebman FB posztjában írja, mire Steve 15 éves lett, sokszor eredetibben fújta Trane, Rollins, és Parker zenéit, mint ők maguk. Ráadásul, Steve több mint elfogadható módon dobolt, basszusgitározott és zongorázott. Grossman tehetségéről a nála öt évvel idősebb Liebman igazán hiteles forrásnak tekinthető, hiszen pályafutásuk sokáig párhuzamosan haladt. Megemlíti, hogy a 70-es évek elején a Coltrane utáni korszakban feltűnt első „szaxis” generáció, az általa is „a tehetséges „zsidó maffiaként” emlegetett nagy négyese, (Mike Brecker, Bob Berg, Grossman és természetesen ő) tagjai közül, Steve kimagaslott. Kapcsolatuk szorossá vált, azokban az években nagyon sok free jazzt játszottak különböző klubokban, együtt kísérleteztek a tenor más hangzásterületeinek feltárásával, és volt idő, mikor közös szobát béreltek. Ahogy Grossman, Liebman is Miles Davis látókörébe került, és ő is több Davis lemezen játszott. Együtt kerültek Elvin Jones zenekarába, ahol a bőgős Gene Perla társaságában feledhetetlen időszakot töltöttek, és több nagyszerű lemezt készítettek. Ezek közül a már a maga idejében is jazztörténetinek tartott „Live At the Lighthouse” volt a legjelentősebb. Az Elvin Jones 45. születésnapján, 1972. szeptember 9-én a kaliforniai Hermosa Beach 30 Pier Avenue cím alatt található Lighthouse Clubban rögzített koncert, azóta is jazz-zenészek generációi számára szolgál inspirációként. Még az év októberében a Newport in Europe „csomagban” az Elvin Jones Quartet Budapestre is eljutott. Az Erkel Színház két egymást követő este (október 30. és 31.) zajlott jazzünnepén Jones kvartettje mellett, a nagy nevekben bővelkedő Dizzy Glilespie Giants of Jazz, a Cannonball Adderley Quintet és a Jimmy Smith Jam Session szeptett lépett a pódiumra.
Az Elvin Jones korszak után Liebman és Grossman útjai szétváltak. Mindketten már közben megkezdett szólókarrierjüket folytatták. Grossman 1973-ban készült első, saját néven jegyzett „Some Shapes to Come” című lemezét a kritikusok egyből a fúziós zene egyik legfontosabb darabjai közé sorolták.
Az évek során aztán kitört a fúziós kategóriából, és kiváló hard bop tenorként is megismerhettük. Az ezredfordulóig többek között olyan zenészekkel, mint Don Alias, Jan Hammer, Marcus Miller, Lenny White, Cedar Walton, Art Taylor, Tom Harrell, Billy Higgins, McCoy Tyner, Johnny Griffin és Michel Petrucciani, mintegy 25 lemezt készített. A 2000-es években egyre többször ingázott az Egyesült Államok és Európa között, végül Olaszországba költözött, és éveken át Bolognában élt. Erre figyelt fel a Darshan Udvar vezetőjeként sok koncertet szervezett Csonkics Károly, mikor a Várba, az Oroszlános udvarba is összehozott egy kisebb jazzfesztivált. Arra gondolt, hogy erre az alkalomra meghívja Steve Grossman-t, és az előző években koncertjein rendszeresen fellépő, Oláh Kálmánnal és Egri Jánossal felálló Kőszegi Trió lesz a kísérőzenekar. Grossman remekül érezte magát, megszerette a triót, ráadásul közte és Egri János között nagyon erős érzelmi szál alakult. Így amikor a 42 éves Egri négy nappal születésnapja után saját néven, 2008. február 11-én szinte születésnapi ajándékként felléphetett a Művészetek Palotájában, evidens volt számára, hogy a sztárvendég Grossman lesz. A MÜPA vezetősége is rábólintott, az olcsó olasz repülőjegy miatt a gázsi is belefért költségvetésbe. Steve Grossman abban az időben még egyértelműen az elithez tartozott, nagy szó volt, hogy újra Budapestre érkezik. Éppen ezért régi barátságunkat felhasználva megkértem Egri Jancsit, hogy már a beállásra bejuthassak, és testközelből fotózhassam a legendát. Jóval a kiírt időpont előtt már idegesen toporogva vártam a művészbejárónál Jancsiékat. Oláh Kálmán és Mohay Andris időben meg is érkezett, de a zenekarvezető egy bő tízperces késéssel futott be. Az adminisztráción túljutva, a színpadra érve már láttam, nem én lettem az első, megelőztek. Grossman, a világsztár, egy széken ülve egykedvű nyugalommal várt leendő társaira. Mikor Jancsi is lihegve a színpadra ért, még a nagykabátját sem tudta levenni, mert Grossman egyből a zongorához ült, tisztázta a hangnemeket, majd átengedte a zongorát Kálcsinak, felvette szaxofonját, Jancsiról lekerült a nagykabát, és elkezdődött a beállás. Anno tizenévesen a vasfüggöny mögött a Jack Johnson lemezt hallgatva, gondolni sem mertem, hogy egyszer egy színpadon állhatok vele, és pár cd borító dedikálása után, öltözőjében még egy cigarettával is megkínálhattam. Nézte a Jack Johnson borítót, és megjegyezte, oh, igen, ezután jött a „Bitches Brew”… Úristen, ledermedtem.
Később Jancsi elmesélte a késés okát. Oláh Kálmánnal ő is Olaszországból érkezett a koncertre, az olasz dobos, Piero Borri triójával Rómában léptek fel. Másnap hiába keltek korán, hogy elérjék a reggeli járatot, és időben haza érkezzenek, elnéztek valamit, nem arra a reptérre mentek, ahová szólt a jegyük. Így egy másik géppel centire bár, de hazaértek, és emiatt alakult ez a nagykabátos beállás. Szerencsére Grossman nem sértődött meg, és egy nagyon jó koncert jött létre az újabb találkozásból is.
Tervek még szövődtek a folytatásról, de mikor Grossman visszaköltözött New York-ba, ezek lassan egyre inkább foszladozni kezdtek. Ráadásul a szaxofonos egészségi állapotáról sem a legjobb hírek érkeztek. Az óceán túlpartjáról érkezett híreszteléseknek hitelt adott, hogy az utóbbi években új lemeze nem jelent meg, régebbi felvételei új kiadásán kívül. 2016-ban azért megcsillant valami, amikor híre ment, Dave Liebman New Light Quartet néven összehoz egy formációt, hogy 44 év után újra gondolva felidézzék Elvin Jones legendás Lighthouse klubban felvett, a nem kevésbé legendás Blue Note kiadónál megjelent koncertjét. A Budapestre is eljutott, szeptemberben indult európai turné előtt azonban kiderült, az akkor 65 éves Grossman helyett egy 39 éves fúvós, Adam Niewood került az eredeti felállásban is szereplő Perla, és az Elvin Jones elárvult helyén doboló Adam Nussbaum mellett a csapatba, így Grossman egészségi állapotáról szivárgó hírek tovább erősödtek. A szakmában megmaradt jó hírneve, a közönség azonban kezdte elfelejteni. Talán ez utóbbinak, és a nyári hétvégének is köszönhető, hogy halálának híre pár nappal később jelent meg a világhálón. Most a szélesebb jazzközönség emlékezetébe is visszatért. Bár nem Grossman találta fel a jazz és a rock kontextusát, de ő volt az, aki továbbvitte, saját hangját kifejlesztve a hard bop egyik legnagyobb szaxofonosa lett, és a jazz avantgárd megközelítése is jól állt neki. Pár évvel tűnt fel minden idők legnagyobb szaxofonosának halála után, amikor az egész jazz világ próbált magához térni a gyászból, és próbálta keresni az utódot a megüresedett trónra. Olyan királyt találni, mint Coltrane volt, akinek mindenki hódolt, tudjuk, azóta sem sikerült. A trónra esélyesként emlegetettek közül viszont páran, ha nem is abszolút uralkodók, de fejedelmek lettek. Steve Grossman közéjük tartozott.
Fotó: Somogyvári Péter, archívum