Sanyit 1964-től, Budapestre költözésemtől ismertem és voltunk jó barátságban egészen haláláig. Emlékszem, hogy az Orvostudományi Egyetem jazzklubjában ismertem meg. Kedvessége és a fővárosi jazzvilágban való jártassága nagyon imponált és hamarosan gyakori vendég voltam a Szemere utca 9-ben, amely az akkori jazzkapcsolatok egyik fontos színhelye volt. (Erről a szellemi workshop-ról a Kovács Gyuláról szóló kötetben maga „Mr. Dob” is említést tesz.) Jómagam is ott találkoztam először számos hazai vezető jazz-zenésszel, köztük Kovács Gyulával is. Mindössze egy évvel később oda cipeltük fel egy novemberi délután Willis Conovert és feleségét, és töltöttünk velük egy feledhetetlen estét. De a Sanyival közös élmények sokasága felsorolhatatlan. Azért még egy a sok közül: 1979 tavaszán Nagykanizsán lépett fel a Jeremy Steig (fuvola), Eddie Gomez (bőgő) duó. Persze lementünk Skodámmal. A remek koncert után elbeszélgettünk a két világhírű művésszel, átadtuk nekik Szabados György híres Esküvő c. lemezét (amin persze Sanyi remek szólókkal szerepel), majd hazaindultunk. Sanyi hátul elfeküdve horkolt, én pedig a sáv választót a kerekek közé kapva jöttem, mert így amikor elbóbiskoltam, még sikerült felébrednem mielőtt lementem volna a pályáról…
Sanyi semmilyen intézményesített zeneoktatásban nem részesült, és elképesztő elméleti és gyakorlati tudására autodidaktaként tett szert. 1954-ben, apja halála után három fiú felnevelése szakadt anyjuk nyakába. Sanyi bátyja, Béla, a későbbi neves rajzfilm-rendező kezdett bőgőzni, sőt 1957-bern még sikerült (forintért) a Down Beatre is előfizetnie. Az ő hangszerével kezdett kísérletezni Sanyi, Béla grafikái pedig a Dália kezdetleges jazzmagazinjában is megjelentek. Mikor én 1964 végén megismertem őket, akkor már a pesti jazzélet fontos képviselői voltak. Sanyi egészen jól zongorázott és dobolt is, miközben keresett bőgőssé nőtte ki magát. Mindenki ismerte és értékelte tehetségét, nem is beszélve arról a „missziós” tevékenységéről, amivel minden érdeklődőnek igyekezett segíteni lemezekkel, magnófelvételekkel. Szinte minden ideje erre ment el, hiszen technikusként dolgozott, mert a zenéből akkoriban sem lehetett megélni. Kifinomult ízléssel válogatta össze gyűjteményét, minden külföldi útjáról lemezkötegekkel tért haza, nem érdekelte a bevásárlás, csak a lemezboltokat kereste. Minden külföldre utazó ismerőse lemezlistákat kapott, a tartósan „vendéglátózó” zenészek is megbízásait teljesítették. (Hagyatékában megtaláltam Tzumo édesapjának, idősebb Oláh Árpádnak finnországi leveleit, amelyek szintén Sanyi lemezlistáiról szóltak).
A legprofibb „amatőr” zenész a modern jazz elkötelezett híve volt: John Coltrane, Miles Davis és a Blue Note „istálló” összes művészének tevékenységét szerette és elemezte. Aki csak ismerte, legyen az zenész vagy jazzrajongó, mindenki a legnagyobb elismerés és tisztelet hangján szól róla, mind a mai napig. Nagyra értékeltük kivételes zenei intelligenciáját, szakmai alázatát, kitűnő alkalmazkodóképességgel párosuló igényességét, magával ragadó, szenvedélyes játékát. Nem véletlenül viselte a nevét a Magyar Rádió jazzbőgős tehetségkutató versenye. Kedvenc bőgősei sorában Niels-Henning Oersted Pedersen volt talán az első, de Ray Brown, Ron Carter, Charles Mingus, Eddiie Gomez, Charlie Haden következtek és sorolhatnám az egész amerikai és nyugat-európai élvonalat. Tájékozottságát és „vájtfülét” mutatta, hogy amikor egy „vaktesztet” készítettem vele, mindenkit pár másodperc után eltalált. Egyébként is a „kagylózás” mestere volt, hiszen abban az időben sokszor még lemezek transzkripciójával kellett hozzájutni a zenei információkhoz, nem volt internet és egyéb huncutságok, valamint kis hazánk a vasfüggönyön innen terült el.
Ahogyan említettem már Sanyi a 60-as évek közepén már ismert és keresett jazz-zenésznek számított és gyakran két-három formációban is dolgozott párhuzamosan. Tizenkét évig játszott Kovács Gyula együttesében, három évig Deseő Csabánál, szintén három évig Kovács Andorral. Később aztán nemcsak „sideman”-ként szerepelt, de saját neve alatt is működtek sikeres formációk. Partnereinek sorában találjuk az akkori idők minden jelentős modern jazzt játszó zenészét: Ráduly Misit, Kimmel Laci „Apót”, Friedrich Karcsit, Kőszegi Imit, Jávori Vilit, és a pályája elején járó Tony Lakatost és Dresch Mihályt. Felejthetetlen volt az 1978-ban alapított kvartettje, amelyben Fekete Pista trombitált, Dresch Misi szaxofonozott és Baló Pista dobolt! (A zongora nélküli felállás akkoriban szinte elképzelhetetlen volt mifelénk.) Külön fejezetet érdemel Szabados Györggyel való együttműködése, különféle formációkban és – hála Istennek – az Esküvő és Adyton c. nagylemezek elkészítése. Büszke volt, hogy az 1972-es San Sebastiani Jazzfesztiválon bemutathattak egy – a magyar szellemiségben és kultúrában gyökerező – kortárs zenei elemeket is felvonultató improvizatív művészetet. Ez akkoriban még arrafelé is rendhagyónak számított, nem véletlenül díjazták őket.
Valószínűleg nem örülne, hogy szólnom kell a Benkó Dixielandben eltöltött 28 évéről. Szabados György tette fel neki a kérdést, hogy mi legyen a folytatás, mert – a műfaj hazai, de nincs kizárva, hogy külföldi történetében is egyedülállóan a fesztiválon két – egymástól igencsak távoli – kategóriában működő zenekarban játszott: Szabadosnál és Benkónál. Sanyi egzisztenciális okokból tette le a voksát a BDB mellett, ami kétségtelenül nagyobb anyagi biztonságot, sok érdekes utazást (USA, Mexikó, Thaiföld, Nyugat-Európa számos országa stb.) jelentett. De ennek nagy ára volt. Lelkileg viselte meg a „favágás”, csak akkor volt boldog, amikor a BDB neves vendégeivel (Milt Jackson, Buddy Tate, Wild Bill Davison, Tony Scott, Albert Nicholas, Al Grey stb.) játszhatott, elsősorban trió felállásban Halmos Vilmos zongoristával és az éppen esedékes dobossal. No meg olykor külföldi fesztiválokon is láthatott-hallhatott vagy játszhatott is híres vagy „csak” más külföldi zenészekkel. Utolsó éveiben már súlyos betegség kínozta, a BDB-ből is kikerült, elhagyatva élt és 1999 tavaszán saját döntéssel távozott e világból. Temetésén a Farkasréti temetőben nagyon sok tisztelője megjelent, a ravatalozóban a Coltrane Quartet balladái szóltak, a sírnál pedig Szabados György búcsúzott el tőle mindannyiunk nevében.
Nagy egyéniség volt, szerette az életet, imádta a muzsikát. Számára a jazz a szabadság szinonimája volt, nem csupán zeneművészet, hanem egyben életforma is. Megélte és belehalt.
Fotó: BDB archívum