Biztosan nagyon elfogult vagyok, de lelkesedésemet meglehetősen alátámasztja az a tény, hogy a lemezbemutató koncert elvarázsolt tanúja lehettem 2024. április 13-án az Opusban. Mivel akkor még nem állt rendelkezésünkre a lemezalbum, a fekete vibrafonos pedig egy szó konferálással sem óhajtotta megszakítani a zenefolyamot, csak annyit tudhattunk, hogy ezt a lemezt mutatták be európai koncertkörútjukon, így az Opusban is. Ettől eltekintve olyan fergeteges előadásban volt részünk, hogy már akkor megkockáztattam a produkciót „az év jazzkoncertjeként” értékelni…
Érdekes, hogy sok jazzbarát nem kedveli a vibrafont, pedig remek instrumentum, ha megfelelő kezekbe kerül. Persze a hangszer gyártmánya sem közömbös: a gyengébb minőségű vibrafonok hangja fülsértő, úgynevezett üveghang, vagy másképpen kifejezve élesen csengő fémes tónusú sound. Ezzel szemben ki ne élvezné Milt Jackson, Bobby Hutcherson vagy Gary Burton hangzásvilágát, akik persze a világ legjobb márkáit használják. Egyébként is kis hazánkban ez a hangszer meglehetősen ritka, kifejezetten kevesen művelik. Napjainkban a legismertebb vibrafonos Szaniszló Richárd, most hirtelenjében csak Holló Aurél jut eszembe, aki egy éve a Juhász Gábor trióval adott remek koncertet a 100 éve született Barney Kessel emlékesten. Vig Tommy-t mindenki ismeri, de ő már nem a mai éteri hangzásvilágot képviseli. Annál több külföldi (elsősorban amerikai) vibrafonos tűnik fel a modern kisegyüttesekben: elég csak Warren Wolf-ot említeni, aki Christian McBride együttesében remekelt a MoM-ban, vagy az idén tavasszal az Opusban, Mary Halverson szextettjében fellépett Patricia Brennan-t.
Akinek a lemezéről most írok, az a rendkívüli tehetségű fekete vibrafonművész, mint említettem, az Opus vendége volt április 13-án és éppen ezt a „Nublues” c. lemezét mutatta be. Ő Joel Ross, még 30 éves is csak jövőre lesz, de ma alighanem hangszerének legkiemelkedőbb előadója. Talán merész fordulat, hogy együttesének a szerény „Good Vibes” nevet adta, de tényleg frenetikus koncerten mutatkozott be. Ne vegyék nagyképűségnek, de tartok tőle, hogy a jelenlévők többsége nem is tudta, hogy jazztörténelmet lát és hall. Mindenesetre leszögezhetjük, hogy a Blue Note kiadó (ha szabad ezt mondani „jó lóra tett), mert Bobby Hutcherson halála után egy hozzá hasonló jazzóriást fedezett fel a kistermetű muzsikusban.
A lemez egyszerűen lenyűgöző élmény. A koncerthez viszonyítva a szólóhangszeres játékot gazdagítja, hogy a lemezen napjaink kiemelkedő altszaxofonosa, egyben Ross közeli barátja, Immanuel Wilkins is játszik. Joel Ross játékának jellegzetes koncepciója, hogy nem a megszokott struktúra szerint működteti a formációt: azaz, amikor a zenekar hozza az alapokat és az aktuális szólista játszik az „előtérben”, hanem igazi közösségi zenélés folyik, nem puszta felelgetés, inkább egyidőben zajló intenzív tevékenység. A kompozíciók túlnyomó többsége Ross szerzeménye, két Coltrane és egy Monk szerzeménytől eltekintve. Ahogyan egy kritikusa mondja: ez egy olyan zeneáradat, amely képes hatást gyakorolni a hallgató szívére és elméjére egyaránt. A lemez felépítése is gondos mérlegelést mutat. Az első tétel (Early) mintegy intro-ja az ikonikus Coltrane opusznak. Már ez elbűvöli a hallgatót. De a folytatás is fantasztikus: a harmadik számban még a kvintett játszik, majd a negyedik egy csodaszép duett a briliáns zongorista és Gabrielle Garo fuvolista részvételével. A következő tételben a fuvolistával szextetté növekedett zenekar Bach csodálatos művészetét idézi, majd a címadó szám (amelyet a kvintett minden tagja jegyez) következik. A még hátralévő három számot a kvintett adja elő, az első Ross kompozíciója, majd Monk és végül ismét egy Coltrane szerzemény zárja az albumot.
Különleges érdekességek az albummal kapcsolatban a borítón lévő bizarr festmény a rasztafrizurás vibrafonosról, valamint a kétoldalas köszönetnyilvánítás, amely a Megváltótól bővebb családján és barátain keresztül a Blue Note munkatársaiig terjed. (Ross mély hite gospel ihletésű kompozícióiból és a repertoárjára vett vallásos darabokból is nyilvánvaló.) A fuvolista Gabrelle Garo kapja a leghosszabb köszönetet, amely egy szerelmi vallomással ér fel.
Aki ízig-vérig kortárs jazzt szeretne hallani, ízes funk hatásokkal és csipetnyi free beütéssel, annak melegen ajánlom! Nem fog csalódni ebben az igazi JAZZ albumban!!!
NUBLUES JOEL ROSS Blue Note Universal
- Early (Joel Ross)
- Equinox (John Coltrane)
- Mellowdee (Joel Ross)
- Chant (Joel Ross-Gabrielle Garo)
- What Am I Waiting for? (Joel Ross)
- Bach /God the Father in Eternity/ (Joel Ross)
- Nublues (Joel Ross-Immanuel Wilkins-Kenoa Mendenhall-Jeremy Dutton-Jeremy Corren)
- Ya Know? (Joel Ross)
- Evidence (Thelonious Monk)
- Central Park West (John Coltrane)
Közreműködnek:
Joel Ross vibrafon
Immanuel Wilkins altszaxofon
Jeremy Corren zongora
Kenoa Mendenhall bőgő
Jeremy Dutton dobok
Gabrielle Garo fuvola (4., 5., 6.)