Az 1948-ban Philadelphiában született Marc Cohen altszaxofonosként már tinédzserként, a 60-as évek elején feltűnt szülővárosa, „Philly” jazzéletében. 1966-ban New Yorkba költözött, hogy a Columbia Egyetemen zeneelméletet, zeneszerzést és improvizációt tanuljon, többek között Joe Allard és Lennie Tristano is mestere volt. Hamar bekapcsolódott a „Big Apple” jazzéletébe is, a fiatal szaxofonos tehetségére Chico Hamilton mellett egyre több nagyágyú figyelt fel. Ő azonban elégedetlen volt hangszerének harmonikus korlátaival, növekvő hírneve ellenére - nem is beszélve az ennek köszönhető, biztos megélhetést adó állandó felkérésekről - a 70-es évek közepén elhagyta New York-ot, felrúgva mindent, látszólag kivonult a világból. A remeteként átélt évtizedben azonban elmélyülten tanulmányozta a zongora adta lehetőségeket, az őt inspiráló zongoraművészek, Bill Evans, Herbie Hancock, Keith Jarrett munkáit, és saját technikáját kezdte fejleszteni a hangszeren. Amikor zongoristaként visszatért NYC-be, eleinte James Moody, John Scofield és Herbie Mann formációiban kapott lehetőséget. 40 éves volt, mikor még Marc Cohen Quartet néven első, saját formációval készült lemeze, a My Foolish Heart Abercrombie-val, Gary Peacock bőgőssel és Jeff Hirshfield dobossal 1988-ban megjelent. Debütálása után azonban zongoristaként indított második karrierje kezdetén nevét is megváltoztatta, a '90-es években már Copland néven vált ismertté, és jelentek meg lemezei. Játékstílusa egyre érettebbé vált, harmóniákban gazdag technikáját és kristálytiszta hangzását a zenésztársadalomban is elismerték, társaitól a "Piano Whisperer", azaz a "Zongora-suttogó" becenevet érdemelte ki. Saját formációi mellett leginkább Gary Peacock, Billy Hart és természetesen John Abercrombie lemezein, és turnéin működött közre. 2013 októberében, mikor Abercrombie vele, valamint Drew Gress bőgőssel és Joey Baron dobossal a Budapest Jazz Clubban adott egy feledhetetlen koncertet, melynek fáradalmait a backstage-ben pár pohár vörösbor mellett pihenték ki, nekem is sikerült kettőjüket megörökítenem.

Copland szólózongora lemezei eddig is különleges csemegének számítottak, a műfaj többféle gyöngyszemét bemutató, a duótól a kvintettig terjedő formációival megjelent lemezei között. A Poetic Motion (2002), az Alone (2009), a Time Within Time (2005), a Nightfall (2017) kedvező fogadtatásban részesült mind a szaksajtó, mind a közönség köreiben, de persze korántsem rengették meg úgy a jazzvilágot, mint idoljai közül Evans és Jarrett múlt évezredben megjelent szólóalbumai. Copland 2018-ban megjelent „Gary” című szólóalbumát muzsikustársának, a legendás bőgősnek írta. A tavaly, 2020-ban elhunyt Gary Peacock szerencsére még meghallgathatta, hogyan szólnak kompozíciói barátja megfogalmazásában. Ahogy Copland egy interjújában a lemez kapcsán elmondta, „csak valahogy legördült a nyelvemről, eljátszotta magát". Az Abercrombie munkásságának főbb állomásait feldolgozó „John” azonban sok álmatlan éjszakát okozott neki, amíg az elvárásainak megfelelő kép rajzolódott ki a gitárosról. „Valahogy kínosan éreztem magam a stúdióban - úgy tűnt, semmi sem folyik jól. A felvétel elkészülte után hónapok teltek el, mire először meg mertem hallgatni, aztán undorodva kapcsoltam ki a lejátszót, annyira boldogtalan voltam az eredménnyel. Több hét és sok sikertelen kísérlet után végül vettem egy mély lélegzetet, és többször átéltem mindent. Ahogy teltek a napok, a köd feloszlott. Valahogy elképedtem. Nem voltam biztos benne, hogy bárki is egyetértene velem, de úgy tűnt, létre jött valami különleges."

Egyetérthetünk, Copland gyötrelmei és erőfeszítései végül meghozták az általa elvárt eredményt, sikerült létrehoznia valami rendkívülit. Az albumon rávilágított a gitárosként elismert Abercrombie alulértékeltnek mondható zeneszerzői munkásságára. Nem csak közösen készült lemezeikről válogatott, így a nyitószám a „Timeless", Abercrombie egyik legemlékezetesebb szerzeménye, 1975-ös ECM debütálásának címadója lett. Kronológiában haladva, és pár évet ugorva az 1982-es „Five Years Later”, Abercrombie második Ralph Townerrel készült duett albumán megjelent „Isla” került a korongra másodikként. Eredeti dallamát Copland érdekes, kissé kívülállónak tűnő harmonikus válaszokkal és a dallam parafrázisával dolgozta fel. A swinges ritmusú „Flip Side" következett a 2017-ben kiadott „Up And Coming” lemezről, melyen viszont már Copland is játszott, mivel Abercrombie utolsó kvartettjében nem történt változás a Budapestet is érintett európai turné óta. Régebbi, és ismét Copland nélküli időket idéz fel a „Sad Song” (Wait Till You See Her - 2009), és a Ralph Townerrel duóban felvett „Avenue” (Sargasso Sea - 1976). A „Sunday School”, akárcsak a „Flip Side", az „Up And Coming” listájából való, így régóta szerepel Copland repertoárjában is. Különös kihívást hozott Copland számára a „Getting There” (1988) című lemezről válogatott ballada, a „Remember The Hymn”. Az eredeti felvételen ugyanis Mike Brecker szaxofonja szólt sűrű gitárszintetizátor háttér felett. Copland az alapokhoz vezette vissza a balladát, és ez átgondolt, kreatív harmóniákkal teli értelmezést eredményezett. Az utolsó Abercrombie kvartetthez kötődik a „Love Letter" és a „John” záró száma, a „Vertigo". Az előbbit csak koncerteken játszották, és címet sem kapott, az utóbbi eredetije a „39 Steps” (2013), a budapesti koncerten is bemutatott lemezen található.

Copland könnyed eleganciája és kifinomult játéka lefegyverző bonyolultsággal vagy éppen egyszerűséggel mutatja be John Abercrombie kompozícióinak szépségét, mindazt, ami ezt a sok kihívást rejtő zenét annyira csábítóvá, vonzóvá teszi. Finom érzéki billentése és harmóniavilága különösen előtérbe kerül a balladákban, Copland itt hozza létre a legszebb hangokat, ahol egyértelművé válik Abercrombie és az ő közös zenei gyökere. Hangja azonban ritkán szomorú, a „John” hallgatása közben azt érezhetjük, hogy nem barátja halálán kesereg, hanem inkább üzenetet küld egy régi barát számára. Megmutatta, Abercrombie kompozíciói ma is élnek, inspirálnak, zenei hagyatéka időtlen. Talán nem túlzás kijelenteni, a „John” Copland eddigi legjobban sikerült szólólemeze.

John Abercrombie: 1944-2017

Illusion Mirage, 2020

• Timeless
• Isla
• Flip Side
• Sad Song
• Avenue
• Sunday School
• Remember Hymn
• Love Letter
• Vertigo

Közreműködik:

Marc Copland - zongora