fbpx

Szabados György interjú I. rész

2019. április 11.

1939-ben születtem igazi középosztálybeli körülmények közé: édesapám orvos volt, édesanyám muzsikus. Apám olyan gimnáziumba járt, ahol minden gyereknek legalább két hangszeren kellett tudni játszani, így megtanult hegedülni és trombitálni. A családban a zenei örökség anyai ágról való, édesanyám ugyanis Zeneakadémiát végzett. Bárdos Lajos tanítványa volt, énekesnő,  később pedig elsősorban énektanár lett.

Az én életemet végigkísérte a szüleim velem kapcsolatos kétirányú ambíciója. Édesanyám már egész kisgyermek koromban észrevette, hogy milyen affinitásom van a zene iránt,  apám pedig azt szerette volna, hogy én is orvos legyek.

Szüleim között nagy vita volt, hogy gimnázium után hol tanuljak tovább. Anyám számára világos volt, hogy a zenei pályát kell választanom – bár szerinte nem voltam elég szorgalmas. Apám ugyanakkor azt mondta: rendben volna, ha nem egy kifosztott országban élnénk, de ha édes fiam te orvos leszel, akármi lesz, éhen nem fogsz halni. Egyébként engem – amint az a középosztálybeli családoknál szokásos volt - a Tanti kezdett először tanítani, de én nem szerettem tanulni, helyette állandóan improvizáltam. Előbb kezdtem improvizálni, mint zongorázni, igaz, ebből állandóan gondok voltak, mert anyám ezt nem szerette.

Testvéreid vannak?

Igen, van két húgom. Az idősebbik húgom zongorázik és zene nélkül el sem tudja képzelni az életét,  a második húgom, aki apám második házasságából való, szintén érdeklődik a zene iránt, de ő benne nincsen meg az az elkötelezettség, ami bennünk.

Édesanyád bizonyára azt szerette volna, ha megtanulsz kottát olvasni és azt játszod, ami le van írva.

Érdekes módon a mai napig nem tudok jól kottát olvasni. Engem soha a büdös életben nem érdekelt a kotta. Nem érdekelt az, hogy én egy szerzőtől jobban eljátsszak valamit, mint ahogy eljátsszák százötvenen vagy kétezren. Engem az érdekelt, hogy az szólaljon meg, amit én érzek.

De te kiválóan játszol klasszikusokat. Hogyan tanulod meg?

Tudok kottát olvasni, csak nehezen. Nem úgy van, hogy leülök és leblattolok valamit. Arra időt kell szánnom. Ez az akadémikus iskolázottság belőlem hiányzik, igaz, nem véletlenül hiányzik. Évtizedek teltek el úgy, hogy tulajdonképpen mindig az improvizáció környékén működtem, és ma már azt is tudom, hogy azért nem mentem az Akadémiára, mert nem volt rá szükségem. Beethoven és Bach sem járt akadémiára, oda mentek, ahol tudtak tanulni. Bach elment Buxtehude-hez, mert tudta, hogy neki mi kell. Ott volt nála hónapokig, majd amikor Buxtehude azt mondta neki, hogy többet nem tudok neked mutatni, akkor Bach hazament. A művészeti beavatkozásnak tulajdonképpen két útja van, az egyik a művészi adottságokból fakadó autonóm út, amiről Tolsztojnak az a mondása jut eszembe, hogy „… Ha megállsz a gondolkodásban, akkor vegyél a kezedbe egy könyvet!”, ha ezt a módszert követnénk, akkor autonóm emberek lennénk. A másik, amikor berakják az embert mondjuk egy katonai akadémiára és ott beleverik a fejébe a dolgot, amivel megölik az emberben azt, ami az alanyi mélységéből jön. Mindig arra törekedtem, hogy ne szabados legyek, hanem szabatos, de azért szabad. Én nem a destrukció szabadosa, hanem az isteni szabadság szabadosa szeretnék lenni. Persze megtanulok sok mindent.  Úgy szoktam gyakorolni, hogy időközönként eljátszok egy-két olyan klasszikus darabot, amelyekről tudom, hogy segítségükkel mind tudatilag, mind idegrendszerileg, mind fizikailag fel tudok készülni a koncertre.

A gyermek- és a tizenéves korod a Rákosi-korszakra esik, amelyben az adottságaidat tekintve két dolog jelenthetett gondot, az egyik az improvizáció, a másik pedig a polgári háttered. Gimnazistaként hogy élted meg ezt a korszakot?

Születésem után három héttel, 1939. szeptember 1-én tört ki a második világháború. Majd fél évet a pincében voltunk, apánk nem volt itthon. Szörnyű időszak volt. Ennek ellensúlyaként életem egyik legszebb élménye az 56-os forradalom és szabadságharc. A Rákosi-korszak pontosan ennek a szabadságélménynek a kialakulása jegyében telt el, hiszen a lakosság nagy része ezt a kort úgy élte meg, mintha egy cellában élne. Szabadságra áhítozott mindenki, hiszen a világháború vége mindenki számára nagy megkönnyebbülést jelentett.  Aki annak idején gyerek volt, látta, hogy hatalmas munka indult be, remények támadtak. Egy-két zenekedvelő iskolatársammal megismerkedtünk az olimpiai bajnok magyar vízilabdázóval, Bolvári Antallal, aki olimpiai bajnokként járhatott külföldre és nagy jazzrajongó volt. Az egyik barátom, aki trombitálgatott, feljárt hozzá és mindig elhozott néhány lemezt, amit vacak lemezjátszón hallgattunk meg, de teljesen kész voltunk attól a zenétől.

Meg kell mondanom, nem a jazz volt az első zenei beavatódásom. Anyám révén olyan próbákon voltam jelen, ahol Erich Kleinberg és Klemperer vezényelt. Abban a mennyei kegyelemben részesültem, hogy nekem Erich Kleinberg és Somogyi László hoztak cukorkát. Ültem a zsámolyon, – mert nagy tornatermekben voltak a próbák – ettem a cukrot, és reszkettem a gyönyörűségtől, amikor a IX. szimfóniát vagy Psalmus Hungaricust próbálták. Minden tanulásnál mélyebb dolognak tartom a beavatást. A beavatásnak ma már egészen különös értelmezése van. De én nem a mai értelemben használt beavatásra és beavatódásra gondolok, hanem a természetes és egyetemes beavatódásra, azokra a dolgokra, amelyben az embernek születetten készsége van.

Kik voltak a nagy zenei példaképek, mielőtt a jazzt megismerted? Kinek a zenéje hatott rád erősen?

Mivel anyám Kodály-módszerrel tanított, s a háború utáni időkben Kodálynak volt a legnagyobb kultusza – a kodályi muzsika, a magyar népzene, mint zenei fundamentum hatott rám a legerősebben, és hat még ma is. Elszakíthatatlanul szeretem a magyar zenét, zenei hagyományt. Másrészt a beethoveni muzsika volt a számomra igazán meghatározó, hiszen otthon nálunk jórészt az volt hallható akár zongorán (anyám, nagyanyám révén), akár a rádión keresztül. A Rákosi-rendszerben a beethoveni muzsika kitüntetett helyzetben volt. Érdekes, hogy milyen kisajátításai voltak egy-egy szellemnek a diktatúrában. Amellett bekerültem kisfiú koromban a Margit körúti templom énekkarába, a Kapisztrán kórusba, melynek Tamás Lajos, egy zeneszerző pap volt a karmestere. A templomnak saját zenekara, gyerekkórusa, felnőttkórusa és vegyes kórusa volt. Ott minden vasárnap nagy hangversenyek voltak. Haydn Teremtésétől kezdve a legkülönbözőbb oratóriumokat lehetett hallani. Egy héten egyszer-kétszer biztosan gyerekkórus próbán voltam, ha éppen nem fociztam lenn a téren. Lenyűgöző az a hangi világ, ami a Bárdos és Kodály gyerekkórusokhoz tartozik.

Hogyan kerültél kapcsolatba a jazzel?

Először rádión keresztül hallottam meg a jazz hangját. Hallgattuk a Szabad Európát, és ott időnként voltak jazz műsorok. Én még hallottam a Szabad Európán Buttola Edét és bigbandjét játszani. Buttola a háború után azt hiszem Ausztriába vagy Németországba emigrált, A jazz nekem kifejezetten magával ragadó, izgalmas élmény volt. Erőt és örömet adott. Nemcsak a ritmus tette ezt, bár a ritmust a zenében meghatározónak tartom. Egy kis kitérővel itt megjegyezném, én a háború utáni kortárs zenét azért nem érzem igazán teljes zenének, mert nem tud mit kezdeni a ritmussal. A ritmus pulzáció, egyetemes lüktetés. Ebből áll a világ.  A ritmus hihetetlen mélyről jön. A lába körméig megmozdítja az embert. A ritmus éltető erő. Ugyanakkor a ritmus nem idegen a hangzástól, a hangok világától, a harmóniától, mert ezek a dolgok teljes egységben vannak.

Igaz, hogy voltaképpen a jazz felé vezető úton az egyik rész az újdonság, a ritmus, amit a kortárs zenében nem találtál meg, a másik rész pedig az improvizáció, amelynek elkötelezettje voltál már egészen kisgyerekkorod óta?

Több mint elkötelezettje, születettje. Én állítom, hogy az improvizativitás egyetemes tulajdonság, ami nélkül nincs élet. Átmegyünk az utcán, jön egy autó és mi tudjuk, hogy hogyan lépjünk a másodperc tört része alatt: ez az improvizatív képesség. Az életnek az egyik alaptfeltétele, hogy improvizálni tudunk. És aki nem tud improvizálni, az hamar meg fog halni. A zenekultúrára is igaz ez a tézis.

A te kamaszkorodban és a te korosztályodban a jazznek kétféle vonzereje is volt. Az egyik, hogy arra akkor még táncolni lehetett különösen azoknak a zenészeknek a muzsikájára, akiknek a lemezeit Bolvári Toncsi behozta Magyarországra, másrészt pedig a jazz  a lázadást is jelképezte.

Mondok erre egy példát. A Rákóczi gimnáziumba jártam, és ott volt egy zenekarunk. Ez a zenekar csak ilyen zenét játszott, mert mi ezt hallgattuk és gyakoroltuk otthon. Sasvári Attila, aki most Finnországban él, ő volt a szaxofonos, Lakatos Öcsi volt a trombitás, Benedek Gábor, aki München főépítésze lett, volt a bőgős, Szudi Jancsi dobolt, aki később a berlini filharmonikusok ütőse volt és onnan ment nyugdíjba,és én zongoráztam. Minden szombaton mi játszottunk az esti bulikon és nemcsak Budán, de időnként még a Madách és más  pesti gimnáziumban is. Ilyenkor  hatalmas zsúfoltság volt a díszteremben, kint pedig százával álltak olyanok, akik már nem tudtak bejönni.

Voltak az ilyen buliknak hatósági következményei?

Ezekenek a szombatoknak a következménye az volt, hogy Szávai igazgató úr-elvtárs, minden héten lehívatott az osztályból, lebaltázott és mindig azt kérdezte tőlem, hogy minek képzelem magam? Kis Ferencsiknek? Ez volt a legsúlyosabb vád ellenem. Én hebegtem-habogtam, aztán visszamehettem az osztályba. Ezek az események jelezték azt, hogy milyen volt az általunk játszott zenének a megítélése. Mindezt tönkre tettük azzal, hogy amikor bejött az első rock and roll szám, mi azt kezdtük el játszani egy szombat esti bulin. Attól kezdve a közönség üvöltve csak ezt az egy számot követelte és semmi mást nem lehetett játszani. 28-szor vagy 30-szor ismételtük. Ezzel vége volt a jazznek Magyarországon.

Volt olyan zongorista, aki befolyásolta a stílusodat?

Nem nagyon tudok ilyet mondani. Ez érdekes, mert beszélgetéseim alkalmával én nem jazz muzsikusokra hivatkozom, hanem Horowitzra,  Rubinsteinre és főleg a zeneszerzőkre. Kevésbé érdekeltek az előadóművészek, inkább a zeneszerzés érdekelt világ életemben. Azért, mert az improvizativitás zeneszerzői tevékenység. Rövidre van zárva: egyszerre előadó és zeneszerző az ember, de sokkal fontosabb a rögtönzésben a zeneszerzői attitűd, hiszen honnan jönne valami, ha nincs mögötte ez a kényszer, ennek az élménynek a belső kivetülési helye, hevülete. Én a jazz világában egy-két embert csodáltam. Szerettem Brubecket. Akkor is, amikor mindenki szidta. Most is szeretem. Egy nagyon melegszívű ember, egy nagyszerű jellem lehet. Aztán annak idején Kertész Kornél gyakran megkérdezte tőlem, hogy nem ismerem-e Cecil Taylort? Szerinte azt csináltam, amit Taylor.

Amikor a jazz fejlődését megakasztotta a rock and roll, 18 éves voltál. Tudjuk, hogy édesapádat nem akartad boldogtalanná tenni, azért mentél el orvosnak, de amikor az orvosi egyetemre jelentkeztél, volt olyan elképzelésed, hogy hivatásos zenész leszel?

Ez nálam nem ment ilyen funkcionális alapon. Én a dolgokat nem így éltem meg. Világéletemben 20 cm-rel a föld felett lebegve sodródtam.

Még nem gondolkodtál funkcionálisan  a jövődről, de nyilván zenéltél.

Nem zenéltem, Pécsre kerültem, ahol nem tudtam zongorához jutni. Ez a helyzet nem egészen egy évig tartott. Nagyon keserves volt. Amilyen szép város Pécs, olyan keserves! Egyrészt az ottaniak nem fogadtak be, mint pestit, nem voltak hajlandóak velem barátkozni. Én hiába próbáltam ide-oda udvarolni, magányos voltam. Próbáltam zongorát keríteni, de miután nem volt semmilyen kapcsolatom, nem tudtam zongorához jutni. Egyszer-kétszer a pesti zenekari barátok írtak vagy üzentek, hogy kellene jönni játszani, ilyenkor felültem a vonatra délben, este megérkeztem, játszottam, majd éjjel 1-kor az éjszakai vonattal mentem vissza. Ilyenkor rock and roll-t játszottunk. Néha megpróbáltunk belopni valami komolyabbat, de olyankor az emberek leültek.

 

Fotó: www.györgy-szabados.com

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005