A zenekar összetétele ugyancsak Lloyd pályafutásához igazodott. Noha a CD-n csak egy kvartettet tüntettek fel, de a felvételeken ez a mag veterán és fiatal csillagokkal egészült ki. Booker T. Jones orgonista csak öt évvel fiatalabb Lloydnál, de szintén Memphisből származik; Julian Lage gitáros viszont csupán harminckét éves. Don Was, a Blue Note Records elnöke, tehát Lloyd jelenlegi kiadója is beszállt két számra bőgőzni. 

         A címbeli 8-as jelentése nyilvánvaló: Charles Lloyd nyolc évtizede tartózkodik a földön. A muzsikus a vizet tekinti alapelemének. A Halak jegyében született, s hangszerének hangját is valamiképp ehhez idomította. Könnyedsége nem engedi meg, hogy szilárdnak érezzük, ám ahhoz túlságosan is kézzel fogható, hogy porózusnak hasson.

A CD nyitó száma stílusosan a több lemezről ismert, a tenoros által szívesen elővett Dream Weaver a 60-as évek derekáról. A jó húszperces felvétel első negyedében egy olyan absztrakt előjátékot hallunk, mint a szám születésének idején sok „new thing”-szerzeményen. A körkörösség érzetét keltő „ouverture” ezúttal is hipnotikus erejű. Már-már azt hisszük, 5-6 perc után vége a számnak anélkül, hogy az ismert téma megszólalt volna, de a tenoros az utolsó pillanatban újraéleszti a tüzet, és belekezd régi darabjába. Érdekes megfigyelni, hogy a szaxofonos szokatlan megoldásaihoz hogyan alkalmazkodik dobosa, Eric Harland. Nem egyszerűen kísér egy nehezen követhető mestert, hanem maga is a kiszámíthatatlanság jegyében játszik, anélkül, hogy kopírozná a zenekarvezetőt. Gerald Clayton pianista ostinatói nagyszerűen egészítik ki a fentieket. Zeneanyag és előadás egyaránt olyan nemes, hogy egy Lloyd zenéjében nem jártas hallgató bátran hihetné: az alkalmi zenekar évek óta próbál, hogy kellően összeszokjanak.

A szabad forma, a nagyobb ívű szerkesztés és az ehhez alkalmazott pompás kíséret valósul meg a lemez másik hosszabb darabjában, a Part 5, Ruminationsben is. Egy részletesebb elemzés bizonyára több új vonást lenne képes felfedezni a mester stílusában, mégis olyan érzése van hallgatójának, hogy lényegét tekintve ugyanazt játssza, mint harmincéves korában: egyrészt az Ayler-Coltrane-Sanders vonalat viszi tovább, másrészt viszont poszt-Lester Young megoldásai vannak, vagyis indíttatása kettős. S mint tudjuk, később ezek az elköteleződések kiegészültek egyéb stílust befolyásoló tényezőkkel is. Lloyd Dél-Kaliforniában közel került a hippimozgalomhoz, és ahhoz a jazz-kisebbséghez tartozott, amely a rock felívelésében nem veszélyt, inkább megtermékenyítő erőt érzett. Ezt hivatott kifejezni az ifjú Julian Lage gitárjátéka. Több helyen a Kaliforniában igencsak jól ismert Jerry Garciát idézi (Grateful Dead), azt a muzsikust, aki a szintén Kaliforniából indult Ornette Coleman egyik lemezén is szót kapott. Lage persze más jazzstílusokban is jártas, stabilan helyt áll Lloyd csapatában.

A már említett, de a lemez információi között csak kisbetűvel szerepeltetett Gerald Clayton talán a régebbről szintén ismert La Llorona című mexikói népdalfeldolgozásban nyújtja a legnagyobb teljesítményt. A gyerekét könnyfolyóba fojtó magányos asszony története mélyen tragikus meditációvá lényegül át a keze alatt.

Figyelemre méltó lemez, melyet a pályaszakaszokról készült fotók és egy értékes DVD egészít ki.

Blue Note, 2020.

1. Dream Weaver
2. Requiem
3. La Llorona
4. Part 5, Ruminations

Közreműködnek:

Charles Lloyd – tenorszaxofon, fuvola
Reuben Rogers – bőgő
Eric Harland – dob
Gerald Clayton – zongora
Julian Lage - gitár