1. Oscar Peterson: We Get Requests

A ’80-as években még javában mentek a Ki mit tud elnevezésű tehetségkutatók. Az egyik ilyen alkalommal Berki Tamás zsűrizett bennünket és megjegyezte, a zongorista sok Keith Jarrett albumot hallgathat. Kissé elszégyelltem magam, fogalmam sem volt kiről beszél. Farkas Mihály után György Ákos lett a tanárom, még mindig Salgótarjánban. Ákost kérdeztem, aki rögtön adott pár kazettát, az egyiken ez az album volt. Nagy szerelem lett.

Miután felvettek a jazztanszakra, Gonda János tanár úrhoz kerültem.
Ahogyan nála szokás volt szépen haladtunk a jazztörténet korszakain, tanultam a különböző korok nagy zongoristáit. Ő nagyon megértően vette tudomásul a folyamatos kitérőimet, feladta Bud Powellt, vittem Kenny Kirklandet. Abban az időben játszottunk sokat a Fortinbras Quintettel, Fekete-Kovács Kornél, Schreck Ferenc, Molnár Péter, Csomós Ferenc és én. Hard-bop, yeah!

6. Miles Davis: My funny Valentine

7. McCoy Tyner: Inception

Ez a két lemez szorosan összekapcsolódik nálam. A tanszak után bekerültem Kruza Richárd Quartetjébe, Román Péter, Weszely János és én voltam a ritmus szekció. Friss diplomásként igen nagy volt az önbizalmam. Mindenki dicsért, a tanárokkal játszottam. Nagy mellénnyel leültem az első próbán, na mit szóltok? Ricsi az első szám után azt mondta:
⁃ A harmóniák még csak-csak, de a ritmusról hallottál már valaha? Improvizálni azért meg kellene tanulni...
Mit mondjak, nem kicsit éreztem leforrázva magam, bár a tanszakon komoly kiképzést kaptam ilyen esetekre a választ illetően, az addig hallott vibrafonozásból már kiderült, itt valami más van a levegőben, ez az ember komolyan gondolja, amit mond és ott a segítő szándék is. Így megadtam magam, mondtam mutassa meg mire gondol. Abban a pillanatban ott ült a zongoránál és fáradhatatlanul, lelkesen magyarázott. Csillogó tekintettel mutatott mindent, amiről beszélt. Egy évig heti három próba, a legjobb iskola volt. Ricsi adta kezembe ezt a két albumot is, amik jó ideig nem kerültek ki a lejátszóból.

8. Yellowjackets: Like a River

A következő együttes, amibe ezután bekerültem az In Line zenekar volt. Tegye fel az a dobos a kezét, aki nem játszott az In Line-ban! Aki ’80 előtt született, az szinte biztos megfordult ott, így vagy úgy (is). Vasvári Pál és Csepregi Gyula nevével fémjelzett zenekar fontos szerepet töltött be az életemben, nagyon jó barátságba kerültem Palival. Megosztó személyiség volt, én azokhoz tartoztam, tartozok, akik nagyon kedvelték. Mindig mellettem álltak, amikor kellett, nem csak zenében. Sokan figyelmeztettek, hogy óvakodjak tőlük. Már egy éve voltam a zenekarban, amikor ezt elmeséltem nekik és mondtam, szóljanak már előre, ha ki akarnak velem tolni, mert nincs kedvem tovább figyelni erre. Amikor egy fél évig Németországban gályáztunk Friedrich Karcsi zenekarával (Sipos Bandi, Winand Gábor, Dely Robi, Szabó Ferenc), ők akkor vették fel az új lemezt Russell Ferrante, Dave Samuels és Alex Acuna közreműködésével. A felvétel után elküldték a kész anyagot és egy olyan változatot, amin nem volt zongora, egy minus one CD-t csináltak, hogy mire visszamegyek, gond nélkül tudjam folytatni velük. Vasvári Pali mutatta meg a Yellowjackets együttest, azóta egyik kedvenc zongoristám Russell Ferrante, az Ő révén ismerhettem meg személyesen is.

9. Mike Stern: Standards

A másik nagy példaképemmel való ismeretség is Palihoz köthető. Egy későbbi lemezén játszhattam együtt először Mike Sternnel, bár akkor személyes találkozó még nem volt. Az váratott magára pár évet, amikor a Balkán Union zenekar vendége volt Mike Stern a Nisville Jazz Fesztiválon. Ennek a folytatása lett végül a következő lemezünkön is majd hallható két szám, amiben együtt játszik velünk a trióval. Ez az album az elsők között volt, amit hallottam tőle, azóta is egyik kedvencem.

10. Lyle Mays: Fictionary

Még a jazztanszakos időben ragadott magával Lyle Mays zongorázása, először a Pat Metheny zenekart, majd a neve alatt megjelent albumokat hallgatva. Nincs is mit mondani, a legnagyobb.

Fotó: Irk Réka