Rákoskeresztúri srác volt, bronzműves. Zenei kalandozásait dobosként kezdte, a vendéglátóiparban húzott le szűk két évtizedet, Szegeden, Kamaraerdőn, Finnországban, majd a nyolcvanas évek derekán gyerekkori barátjával, Csányi Attilával létrehozták az Oldsmobile Dixieland Jazz Band-et. Ott ismerkedtünk meg és kötöttünk életre szóló barátságot. Később a Budapest Ragtime Band-ben és a Papa Fleigh Dixie Company-ban is együtt muzsikáltunk. Ami a nevet illeti: Papa és Csányi Attila fiatalkori szórakozása volt, hogy – Rejtő Jenő bűvöletében – ki tud rondább becenevet adni a másiknak. Attila nyert, aki a Fleighludstock névvel örvendeztette meg Laci barátját, ez szelídült később Fleighé. A Papa nevet pedig Bényei Tamástól kapta, akit fiacskámnak és édes kicsi fiamnak hívott. Rajongott Tamásért. Papával jártam először turnén, külföldön, együtt jutottunk el a Kanári-szigetekre, sőt, Mauritiusra is. Tőle ismerem Ruby Braffot, Pee Wee Russelt, Vic Dickensont, Wild Bill Davisont, tőle tudom, hogy lehetséges egy egész életet leélni anélkül, hogy akár egyetlen kollégával kapcsolatban is negatív kritikát fogalmazunk meg. Tőle tudom, hogy az ember jó esetben csak korosodik, de nem feltétlenül szükséges fel is nőni. És most nem a magasságára (ahogy ő mondta: mélységére) utalok. Amikor 50 éves volt, én 19. Ha együtt voltunk, hirtelen mindketten 12. Ezt csak Papa tudta. Ezt a tiszta, őszinte, gyermeki attitűdöt vitte fel a színpadra, ezt érezte és imádta a közönsége, ezért és az eredetiségéért szerette őt mindenki.

Ő volt az esküvői tanúm. Ő volt a partnerem több tonna húsos cicege és jónéhány hektoliter csapolt sör elfogyasztásában a Szlovák Sörözőben. Ő volt a Barátom. A szívem egy darabját tépte ki ma reggel a covid.

Drága Papa, ez hülye vicc volt. Annyit nevettünk együtt, csorgott a könnyünk, most meg egyedül nyelem a könnyeimet. Üdv a srácoknak odafent, Satchnek, Rubynak, Bobbynak és a többieknek. Most már Te is közéjük tartozol.

Papa Fleigh (Forgács László)
1941. június 28. – 2021. április 3.

Fotó: Szalóky Béla