A Wolfram Knauer szerkesztette kötet tizenhét angol, illetve német nyelvű esszét tartalmaz gender és jazz viszonyáról. Bevezetőjében Knauer is leszögezi: a műfajt se maszkulinnak, se femininnek nem nevezhetjük, de az előadók és a hallgatók neme, valamint szexuális orientációja meghatározó hatással lehet játékára, illetve esztétikai élményére. Egyes esszék elméleti kérdéseket boncolgatnak, más írások pedig az identitással összefüggő esettanulmányokat közölnek jazzművészekről (Clare Fischer, Jutta Hipp, Sun Ra és Irène Schweizer). A tárgyalt témák között találjuk jazz és homoszexualitás, illetve jazz és homofóbia kérdését is. Több német nyelvű esszé a női instrumentalisták történetével, valamint a jazzben a nőket érő különleges kihívásokkal foglalkozik. Knauer írása (Clash of Identities), illetve Mario Dunkel eszmefuttatása (Sexuality, Eroticism, and the Construction of the Jazz Tradition) a műfaj historiográfiájához szolgáltatnak értékes szempontokat. Dunkel részben a szakirodalmat teszi felelőssé bizonyos csoportok, elsősorban a nők jazzen belüli marginalizálásáért. A korai jazztörténeti narratívák igazolni igyekeztek a feketék alárendeltségét, és történelmietlenül összemosták az afrikai és az afro-amerikai kultúrát. A konvencionális jazztörténetek a műfaj legitimizálásán munkálkodtak; Dunkel egy demokratikusabb jazztörténet-változatot javasol, melyben a szignifikáns zenei teljesítményekre esne a fő hangsúly.

A kötet esettanulmányai főként gender-kérdéseket és a szexuális identitás problémáit elemzik. Michael Kahr esszéje maszkulinitás és femininitás jeleit próbálja tetten érni Clare Fischer életében és munkáiban. Raymond Monelle elméletének felhasználásával vizsgálja Fischer zenéjének „emocionális” értékeit. John Murph Sun Ra személyiségét és Christian Broecking Irène Schweizer pályáját elemző szövegének a középpontjában a szexualitás áll. Előbbi az Űrmester nyilvános personáinak sokaságával foglalkozik, utóbbi (‘Authentic Lesbian As I Am’: Aspects of Gender, Marginalization, and Political Protest in the Life and Work of Irène Schweizer) többek között a jazzmuzsikus munkatársaival készített interjúk részletein keresztül igyekszik felfedezni egy művészszemélyiség titkait. Ilona Haberkamp a német zongorista Jutta Hipp életrajzának felvázolásával mutatja be, hogy a Németországból Amerikába költözött muzsikus játékstílusában milyen drámai fordulatot hozott az új haza választása. Hipp „tengerentúli” identitását természetesen nagyban meghatározta, hogy európai származású fehér nőként volt részese a maszkulin amerikai jazzszcénának.

„Rázósabb” témát választott dolgozatához Martin Niederauer. Írásában (Male Hegemony in Jazz: Trying to Understand One Important Element of Jazz’s Gender Relations) a homoszociális viszonyok három kategóriájával foglalkozik: a jazzrajongók közöttivel, a fehér bőrű kritikusok és (főként) afro-amerikai zenészek között szövődővel, valamint az egymással versenyhelyzetbe került muzsikusok között regisztrálhatóval. Christopher Dennison (One- Armed Ball Players, the Language of Homophobia in Jazz) kétségbe vonja, hogy a század első felének homoszexuális és jazzszerető csoportjait „a másság” tudata hozta volna egy táborba. A kötet záró esszéjében Nicolas Pillai (Visual Pleasure and Narrative Cinema) bizonyos jazzfilmek domináns maszkulin nézőpontjait vizsgálja.

A női előadókkal foglalkozó írások egyike, Katherine Williams műve két brit szaxofonos nő, Kathy Stobart és Trish Clowes pályáját elemzi.

Williams hasonló következtetésekre jut, mint az alábbiakban olvasható körkérdésekre válaszolók: a nőknek asszimilálódniuk kell a maszkulin jazzvilághoz, és a marginalizált női hangszeresek állandóan ki vannak téve mainstream férfi kollégáik kritikáinak.

Jenna Bailey tanulmánya hangsúlyozza: a nőkkel szemben kettős elvárás van a jazzben: játsszanak úgy, mint egy férfi, és még szépek is legyenek. Emez írás főszereplője a második világháborút követően feltűnt brit Ivy Benson’s All Girl Band. Yoko Suzuki szerint a „feminin” jazzhang definiálása még várat magára. Joy Ellis és Adam Osmiansky a „jazz jam” jelenségének férfidominanciáját írja le. Zenei párbajok vagy gladiátorküzdelmekre emlékeztető versenyek zajlanak, egy olyan folyamat, melyben egyaránt helyet kapnak szakmai konfliktusok, háborúk, illetve a testvériesség.

A német nyelvű esszék témái főként női muzsikusok köré szerveződnek. Nicole Johänntgen a zenészeket segítő SOFIA (Support of Female Improvising Artists) programot mutatja be, Mane Stelzer pedig pályakezdő, 18-26 éves női jazzmuzsikusokkal készült interjúk tapasztalatait összegzi. Ilka Siedenburg kutatási témája a nők iskolázottsága, hangszerválasztása és a nagyzenekari jazz problémája. Úgy véli, a hangszerválasztás nem nemileg meghatározott döntés eredménye. Felmérése szerint az alsóbb zenei osztályokban nagyjából egyforma érdeklődés él fiúkban és lányokban a zenei rögtönzés iránt. Később az egyensúly megbillen: a lányok érdeklődése csökken, míg a fiúké nő.

A Gender and Identity in Jazz igen szerteágazó tematikájú kiadvány, melyet nem fog össze egy központi narratíva. Ez más tudományterületek konferenciaanyagaiból összeállított kötetekről is elmondható. Arra azonban mindenképp felhívja a figyelmet, hogy a hagyományos művészéletrajzokon (Billie Holiday, Ella Fitzgerald, Mahalia Jackson, Nina Simone stb.) túl is bőven van kutatnivaló a női muzsikusok és a jazz viszonyában.

****

Az alábbi hat körkérdés gender-problémákat érint (ebben a részben az ötödik és hatodik kérdést és az arra adott válaszokat olvashatják - a szerk.). Ma is aktív külföldi jazzénekesnőknek és hangszeres zenészeknek tettem fel őket, mert érdekelt, hogy a gender-kutatók véleménye mennyiben tükröződik gyakorló előadóművészek tapasztalataiban. A szükséges következtetéseket vonja le az olvasó. Annyit azonban hadd osszak meg az érdeklődőkkel, hogy a levélben megkeresett művészek nagy részének reakcióiból azt szűrtem le, hogy aktuálisnak és fontosnak tartják az efféle nyilvánossá tett kérdéseket, a véleménynyilvánítás minden lehetőségét. Úgy tűnik, a szaklapokban, könyvekben és más fórumokon még mindig túl kevés szó esik a nők helyzetéről a jazzben, vagy más előadóművészetekben.

5. Mi a véleménye a női jazzfesztiválokról?

KATHY KOSINS (amerikai jazzénekes, festőművésznő): Szívesen fellépnék az egyiken… Van valami ötleted?
  

CAT CONNER (amerikai jazzénekes): Remek ötletnek tartom! Jó minden, ami nagyobb érdeklődést vált ki a jazz, s különösen a női jazzisták iránt.

 
ANNETTE GIESRIEGL (osztrák billentyűs és énekes): Nagyszerűnek és érdekesnek tartom ezeket: fontos megnyilvánulási teret biztosítanak a nőknek.

DENA DeROSE (amerikai zongorista, énekes, grazi egyetemi tanár): A „női jazzfesztiválok” nagyon népszerűek lettek a 90-es évek végén, és közkedveltségük a mai napig tart. Azt hiszem, továbbra is szükség van ilyen fesztiválokra, koncertsorozatokra, meg hasonló eseményekre, hogy támogassák a női jazzistákat, minthogy közösségeink nem formálódtak ki olyan mértékben, mint szerettük volna. Úgy gondolom, női jazzfesztiválokra a világ több pontján szükség van, de hamarosan, talán még nem az én életemben, eljön az idő, amikor e fesztiválok feleslegessé válnak, mert a jazzszervezők és befektetők rájönnek: valóban vannak nagyszerű női előadók, akik dolgozni akarnak, megvan az erejük a pályájuk folytatásához, és érdemesek rá, hogy elfogadják őket, illetve elismerjék tehetségüket.
  

 DEBORAH LATZ (amerikai jazzénekes, zeneszerző, műsorszerkesztő, színésznő, producer): 2016 februárja óta szerkesztek egy énekes műsorsorozatot Greenwich Village-ben, a Cornelia Street Caféban (mely 2017 júliusában lesz negyvenéves). Azt a nevet adtam neki, hogy VoxEcstatic Sorozat. Minden hónap első keddjén kerül sor a programra, melyben két énekes lép fel, gyakran jazzvokalisták. Az a célom, hogy sok különböző műfajból, többek között jazzből (mely természetesen sok területet lefed) érkező énekest léptessek fel: kísérletezőket, avantgarde művészeket, beatboxosokat, hip hop előadókat, bluesénekeseket stb. A legtöbb fellépő nő, és remélem, ezt a hagyományt más helyek is magukévá teszik majd.

 
ANDREA WOLPER (amerikai énekesnő, író): Vegyes a véleményem. Sok évvel ezelőtt részt vettem néhány női hangverseny szervezésében, és a női fesztiválok jóvoltából néhány fellépési lehetőséget is kaptam, ami máskülönben valószínűleg nem adatott volna meg a számomra. Ám elkeserítő, hogy a nőknek még mindig különleges fellépési alkalmakra van szüksége. Cobi Narita már az 1970-es években megkezdte a női jazzfesztiválok szervezését! Nem kellett volna előre lépnünk azóta?

 
CARLA MARCIANO (olasz alt- és szopraninoszaxofonos): Általánosságban nem különösebben kedvelem a csak nők számára rendezett fesztiválokat. Azt hiszem, épp ezzel tesszük ki a nőket a marginalizálás kockázatának. Mintha ezek a nők egy védelemre szoruló fajhoz tartoznának. Talán egyszeri alkalommal rendben van, de ha megszaporodik a számuk, akkor mindenképpen ellene vagyok. Vannak fesztiválok, melyek igénylik is a csak nőkből álló együtteseket – ezt még abszurdabbnak tartom, egyrészt mivel csak akkor vehetsz részt e rendezvényeken, ha van egy efféle zenekarod, másrészt, még ha ez alkalomra összeállítasz is egy ilyen zenekart, találhatsz magadnak például egy pianistát és egy bőgőst, aki jól együtt tud dolgozni veled, de nem feltétlenül leled meg a megfelelő dobost. Vagy fordítva: van rendes dobosod, de nincs zongoristád stb. Ne akarjuk, hogy minden hangszeres nő legyen az együttesben, elégedjünk meg azzal, hogy a zenekarvezető az! Máskor meg azt írja elő a szabályzat, hogy minden elhangzó szerzemény komponistája nő legyen. A zene kizárólag hallgatásra való (bár sajnos a popzene gyakran másról győz meg), úgyhogy mit számít, hogy nők vagy férfiak játsszák és szerzik? Lehetetlen nem gondolni arra, hogy e kikötések tisztán reklámfogások. Szerintem az ilyen szabályok nem igazán támogatják a zenét. Ha egyáltalán tesznek vele valamit, az a korlátozás. Abban hiszek, hogy bármely zenész, mindegy, hogy nő vagy férfi, szabadon megválaszthatja turnézó zenésztársait, azokat, akikkel mindenfajta kötelezettségtől és kompromisszumtól mentesen a leginkább megértik egymást művészileg és érzelmileg. Máskülönben azt kockáztatjuk, hogy megfosztjuk a zenét egyik legfontosabb kiváltságától, a kifejezés szabadságától, vagyis egy belső kényszertől, a hitelességtől, az őszinteségtől. A zene így mesterkélt termékké válik, melynek célja, hogy minél több jegyet lehessen eladni. Úgyhogy attól tartok, az efféle kezdeményezések inkább ártanak, mintsem használnak a nők által játszott zenének. Azt hiszem, hogy napjainkban, amikor a faji diszkrimináció szinte mindenütt a múlté már, a nők jazzben való szerepével kapcsolatos előítéleteket is nagyrészt legyőztük: bizonyítja ezt, hogy annyi nagyszerű női muzsikus létezik a világon. Az ilyen kezdeményezések viszont azt sugallják, hogy a diszkrimináció még mindig létezik, és ebben nem igazán szeretnék személyesen közreműködni. Ezért aztán, hogy őszinte legyek, néhány alkalommal elutasítottam a részvételt ilyen fesztiválokon.

6. Szívesen játszana egy csak nőkből álló zenekarban?

KATHY KOSINS (amerikai jazzénekes, festőművésznő): Igen, igen és megint csak igen… Összehozhatnál az egyik ilyennel… Szólj, és már repülök is.
  

CAT CONNER (amerikai jazzénekes): Nagy örömmel tenném! Már próbálkoztam ilyesmivel, de nehéz összeállítani egy női zenekart, mivel olyan kevés van belőlük, s amik vannak, azok általában a már meglevő saját projektjeiken dolgoznak.

 
ANNETTE GIESRIEGL (osztrák billentyűs és énekes): Nem keresem az alkalmat ilyesmire, de ha egyszer mégis megtörténne, jól szórakoznék!

DENA DeROSE (amerikai zongorista, énekes, grazi egyetemi tanár): Felléptem már különböző női jazzfesztiválokon, női zenekarokban, meg olyanokban is, ahol nő volt a zenekarvezető. Most március 18-án szintén csúcsminőséget képviselő női előadókkal állok színpadra San Diegóban: Regina Carterrel, Holly Hofmannal, Grace Kellyvel és Katie Thiroux-val a San Diego Opera szervezésében megvalósuló Jazz at the Jacob’s című rendezvényen.
  

 DEBORAH LATZ (amerikai jazzénekes, zeneszerző, műsorszerkesztő, színésznő, producer): Erre a kérdésre egyszerű a válasz: igen! Tagja vagyok a Sonic Muses triónak, amelyben a két másik tag is nő. Együttműködésünk mindig szakmai, figyelmes, tiszteleten alapuló, és együtt dolgozzuk ki ötleteinket. Mindhárman éneklünk és improvizátorok vagyunk. Egyikük hivatásos dzsiggtáncos, a másikuk pedig hegedűs. A magam részéről én is beleadom a közösbe tánctudásomat és a szövegeimet. De állandóan fejlesztjük magunkat és felfedezünk dolgokat, úgyhogy nem horgonyzunk le egyetlen speciális szerepnél sem. Minden előadásunk merő rögtönzés.

 
ANDREA WOLPER (amerikai énekesnő, író): Már megtettem. Szeretek nagyszerű muzsikusokkal/emberekkel játszani. Jó lenne egy olyan fejlődési fokot elérni, amikor már nincs szükségünk csupa nőből álló zenekarra, illetve eseményekre, melyek a probléma gyökerét jelentő, csak férfiakat foglalkoztató gyütteseket/eseményeket vannak hivatva közömbösíteni. Egyelőre még nem tartunk itt.

Folyt. köv. 

Kapcsolódó cikk:  Készíts salátát – Jazztörténeti esszék magas fokon

Gender-problémák I. rész // Körkérdések női jazzmuzsikusokhoz 

Női jazzmuzsikusok helyzete II. rész

Női jazzmuzsikusok helyzete III. rész

Női jazzmuzsikusok helyzete IV. rész

Megvásárolható: https://www.lira.hu/hu/kotta/keszits-salatat-jazz-tortenet-kritika-gramofon-konyvek