A jazzben elterjedt fúvós hangszerek legtöbbje formája alapján a maszkulin szexualitással volt jelképesen összekapcsolható. A hangszer tartása, valamint a zenész testének a muzsika tónusát és ritmikáját erősítő esetleges mozdulatai szintén inkább férfielőadót kívánt. Az érzéki (vagy akár szexuális) konnotációkat előhívó réz- és fafúvós előadások hagyományosan idegenek voltak a női szexualitás társadalmilag előírt fogalmaitól. Ennek ellenére a korai New Orleans-i jazz kutatóinak filológiai vizsgálatai kimutatták, hogy kreol és fekete női muzsikusok viszonylag gyakran szerepeltek fúvós hangszereken helyi jazz-zenekarokban. A New Orleans-i Tulane Universityn működő William Ransom Hogan Jazzarchívum egy volt kurátora, Curtis D. Jerde ugyanakkor megállapítja, hogy minél inkább része lett a jazz a mainstream kultúrának, a nők helyzete annál labilisabbá vált benne. Erre mutat az is, hogy a jazztörténet bizonyos kulcsfontosságú pillanatainak vizuális jelentőit szintén maszkulinokként kódolták. A bebop korában például a „hipness” fogalma kizárólag a fekete férfi jazzmuzsikusra vonatkozott. A hipness külső jegyei (ruhadarabok, szakállstílus, frizura stb.) tiltakozó, „forradalmár” fekete jazz-zenészek identitásának része lett. Gillespie kecskeszakálla és Monk napszemüvege egyazon image tartozékai: egy férfiak dominálta zenei műfaj jelölői. A hipness, melyet a mainstream fehér maszkulin kultúra magába szívott, a fősodorban a fekete jazzmozgalmak romantizált és sztereotip megnyilvánulásaként jelentkezett. A női jazz-zenészt se fekete férfi kollégái, se fehér közönségük nem hozta kapcsolatba se a művészi újításokkal, sem pedig a politikai ellenállással.

A fentebb már érintett okokon túl a zenekarvezetők általában féltették sikereiket, és riválisokat láttak a női előadókban – elég itt Benny Goodman sajátos viszonyára utalni nagyzenekara énekes szólistáival. Az átlagos jazz-zenész életvitele sem kedvezett a női művészeknek. A szinte állandó utazás, a kényelmetlen szállások, távol az otthontól, az éjszakai bárokban és tánctermekben való fellépések, nemegyszer bárdolatlan közönség előtt nem kifejezetten nőknek való munka volt. Vagyis a jazz megjelenésének tere, s ebből következően a jazzről szóló diskurzus is már a kezdetektől maszkulin jelleget kapott.

Érdemes emlékeztetni Melba Liston arranzsőr és harsonaművész esetére. Sokak szerint korának egyik meghatározó hangszerelője és hangszeres művésze volt, ráadásul egy maszkulin hangszer virtuóza, Junior Mance szerint pedig minden idők egyik legjobb jazz-zenésze, de amikor 1949-ben Dizzy Gillespie szerződtette zenekarába, a többi muzsikus megvetően csak „bitch”-ként emlegette, mígnem szaktudásával és hangszeres játékával kivívta társai megbecsülését.

Hasonló esetet jegyeztek fel Patti Brownról Quincy Jones zenekarában. Liston és néhány más női muzsikus tevékenysége további kérdéseket vet fel az újítással kapcsolatban, mivel innováció csak egy már létező diskurzuson belül képzelhető el. Vajon létezhetnek-e formakincset, előadásmódot vagy bármi más, a műfaj szempontjából létfontosságú összetevőt megújító nők a jazz maszkulin hagyományában? S ha igen, hogyan foglalható össze a harsonás, vagy a zenészként talán még nála is meghatározóbb Mary Lou Williams zongorista innovatív tevékenysége? Williams műve arra enged következtetni, hogy a történetileg maszkulinnak tekintett jazzelőadásban megragadhatatlanok a csakis maszkulin összetevők. Ezt példázza a női pianista 1977-ben Cecil Taylorral felvett Embraced című dupla lemeze (Pablo). Mindkét kiemelkedő zongoristának megvan ugyan a saját személyes stílusa – Williamsé a bluesban, a stride-ban és a boogie-woogie-ban gyökerezik, Taylor pedig robbanásszerű hangklasztereiről ismert –, a történelmi felvételen mégse mindig könnyű megbízhatóan eldönteni, melyikük mit játszik.

Az utóbbi negyven évben lényegesen javult a nők helyzete a jazzben. Ezt mindenekelőtt azzal magyarázhatjuk, hogy tekintélyes zenei iskolákban, egyetemeken és művészeti főiskolákon indult meg a jazzképzés. A tantárgyak között találjuk a zeneelméletet, az előadást, a zeneszerzést és a jazztörténetet. A washingtoni székhelyű, Lyndon B. Johnson elnök alapította National Endowment for the Arts (NEA) pedig az 1960-as évek második fele óta támogat jazzkezdeményezéseket. A szóban forgó tanintézetek női diákokat is fogadnak, professzoraik pedig sok esetben vezető jazzművészek közül kerülnek ki. Geri Allen például a NEA keretén belül Kenny Barron tanítványa lehetett. A jazz társadalmi elismertsége jobb mint régebben volt, a műfaj az establishment része lett. A zenei tehetséggel megáldott nők (színesbőrűek és fehérek egyaránt) számára mind vonzóbb perspektívát jelent jazzmuzsikussá válni. Mára olyan mérvű lett az egyenlősülés, hogy a férfi zenészeket se a sovinizmus, se a megszokás nem tarthatja vissza attól, hogy nőkkel muzsikáljanak egy színpadon.

****

Az alábbi hat körkérdés gender-problémákat érint (ebben a részben a harmadik kérdést és az arra adott válaszokat olvashatják - a szerk.). Ma is aktív külföldi jazzénekesnőknek és hangszeres zenészeknek tettem fel őket, mert érdekelt, hogy a gender-kutatók véleménye mennyiben tükröződik gyakorló előadóművészek tapasztalataiban. A szükséges következtetéseket vonja le az olvasó. Annyit azonban hadd osszak meg az érdeklődőkkel, hogy a levélben megkeresett művészek nagy részének reakcióiból azt szűrtem le, hogy aktuálisnak és fontosnak tartják az efféle nyilvánossá tett kérdéseket, a véleménynyilvánítás minden lehetőségét. Úgy tűnik, a szaklapokban, könyvekben és más fórumokon még mindig túl kevés szó esik a nők helyzetéről a jazzben, vagy más előadóművészetekben.

3. Véleménye szerint a nők gazdagítják valamivel a jazzt, amivel a férfiak nem?

KATHY KOSINS (amerikai jazzénekes, festőművésznő): Igen… A nők viszik bele a hatodik érzéket és rengeteg érzékenységet…ami nem azt jelenti, hogy a férfiak egyáltalán nem…Csupán arról van szó, hogy a női zenészek sokszor gondoskodóbbak és érzőbbek.

 
CAT CONNER (amerikai jazzénekes): A nők egyértelműen sokkal inkább szívből játszanak, érzelmesebben, míg a férfiak, bár nem mindegyikük, hajlamosabbak rá, hogy megmutassák az egójukat.

 
ANNETTE GIESRIEGL (osztrák billentyűs és énekes): Igen, például a kreativitásukkal és az érzékenységükkel.

DENA DeROSE (amerikai zongorista, énekes, grazi egyetemi tanár): Ahogy egyes férfi zenészektől hallom, úgy gondolják, a nők egy bizonyos érzelmi minőséget visznek a zenébe, érzékenységet, valamint olyan nyitottságot, melyben jóleső érzés részt venniük… és persze zenészként is nagyszerűek!

 DEBORAH LATZ (amerikai jazzénekes, zeneszerző, műsorszerkesztő, színésznő, producer): Teljes mértékben. Természetesen mind a férfi, mind a női játékosok beleviszik saját egyéni hangjaikat hangszereikbe. Mivel a nőknek általában meg kell küzdeniük azért, hogy meghallgassák vagy megnézzék őket, azt hiszem, sok női előadó van, aki friss hangon és erőteljesen tolmácsolja a nők felszabadításával, illetve társadalmi problémákkal kapcsolatos üzeneteit. Ezt tette a maga idejében Nina Simone, Abbey Lincoln, napjainkban pedig Maria Schneider zeneszerző, Dee Dee Bridgewater énekes vagy Nicki Parrott bőgős, hogy csak néhányuk nevét említsem.

 
ANDREA WOLPER (amerikai énekesnő, író): Nem. Mindannyian magunkat visszük bele a zenébe, és miközben a személyiségünket meghatározzák az élményeink, nem hinném, hogy valamennyi nőnek (vagy férfinek) azonos élményei volnának. Semmiképp se úgy tekintek a zenére, vagy bármely más művészetre, illetve alkotó tevékenységre, mint ami a nemek által inherensen meghatározott.

 
CARLA MARCIANO (olasz alt- és szopraninoszaxofonos): Nem hiszem. Minthogy a zene egy muzsikus belső világának – lelkének, érzéseinek, érzelmeinek – kifejeződése, az valószínű, hogy amit egy nő érez, más, mint amit egy férfi érez, de az is igaz, hogy két nő se egyformán érez, ahogy két férfi sem. Így végül azt hiszem, nemtől függetlenül mindenki hozhat valamit a zenébe, illetve speciálisan a jazzbe. Nem hinném, hogy sokat számít a zenében a muzsikus vagy a komponista neme. Az érzések sikeres zenei közvetítése a hallgatókhoz, az emberek szívére, illetve lelkére hatás – nos, azt hiszem, ezek egy zenész fő célkitűzései, márpedig mindezek nem valamelyik nem kiváltságai, hanem egyszerűen a jó zene ismérvei. Nézetem szerint például az a legjobb, amikor a zene segítségével jóérzést keltek a hallgatóban, pozitív energiát adok neki, és az élet szeretetének üzenetét juttatom el hozzá.

Folyt. köv. 

Kapcsolódó cikk:  Készíts salátát – Jazztörténeti esszék magas fokon

Gender-problémák I. rész // Körkérdések női jazzmuzsikusokhoz 

Női jazzmuzsikusok helyzete II. rész

Megvásárolható: https://www.lira.hu/hu/kotta/keszits-salatat-jazz-tortenet-kritika-gramofon-konyvek