– TENORSZAXOFONOSOK III. –  (A pre-modernek)

A swing korszak második felét a big bandek dominanciája és a zenéhez kapcsolódó táncőrület mellett a jobbnál jobb hangszeres szólisták kiemelkedése jellemezte. Számukra egyre szűkebbnek tűnhetett a nagyzenekari keret és a 78-as fordulatszámú lemezek kb. 3 perces időtartama. Tenorszaxofonos pályatársaira a 30-as évek második felében és a következő évtized elején kétségkívül Coleman Hawkins gyakorolta a legnagyobb hatást. Ez nem jelenti azt, hogy a legjobbak szolgalelkűen utánozták.

1)  CHU BERRY Maelstrom (1937)

A swing-korszak nagy tenorszaxofon szólistái közül kiemelkedik Chu Berry, kinek elrugaszkodási pontja Coleman Hawkins volt, de nála könnyedebb tónusban, lazábban, folyamatosabban játszott, a témák belső harmóniáinak hawkinsi „élveboncolása” helyett, mindig közelebb maradt a melódiához, ugyanakkor ő is a harcra kész rögtönzők népes táborába tartozott. Barátjával és zenei lelki társával, a trombitás Roy Eldridge-dzsel együtt járta a klubokat, ahol a hajnali órákban „cutting contestekre” lehetett számítani, és ahol a számítás bevált ott fújt, ha hagyták, egész másnap délig, vagy ameddig rajta kívül még más tenorszaxofonos is talpon volt. Persze ennek, mint általában a swing-korszak nagy jam sessionjeinek, nincs lemezen fennmaradt bizonyítéka. Ezen az 1937-es felvételen nem Roy Eldrige, hanem Irving Randolph trombitál.

2)  CHU BERRY with LIONEL HAMPTON: Sweethearts on parade (1939)

Dan Morgenstern jazztörténész szerint: „Tekintetbe véve élete rövidségét (1942-ben távozott az élők sorából), valamint hogy pályafutása mindössze egy évtizedre korlátozódott, figyelemreméltó, hogy a neve milyen súllyal van jelen a jazz krónikáiban. Ha tovább él, Coleman Hawkinsszal és Lester Younggal együtt ő is bekerül a jazz Panteonjába. Annyira jó volt.” Sajnos tőle nem maradt fenn hosszabb szóló lemezen, de azért az 1939-es Lionel Hampton Sextet „Sweethearts on parade” című felvételén meggyőződhet az ember arról, hogy nagy meghajtással, ötletesen, de ugyanakkor finoman swingelt.

>

 3)  COUNT BASIE Blue and Sentimental (1938)

A korszak nagy zenekarai közül Count Basie-é volt a legszólistabarátabb, ha lehet ilyen szót használni. 1936 és 1940 között Hawkins nagy vetélytársa, az övétől teljesen eltérő utat járó Lester Young volt a banda vezető tenorszaxofonosa, de abban az időben jóformán nem akadt követőre. Vele egyidőben játszott a zenekarban a Chu Berryhez hasonlóan, fiatalon elhunyt Herschel Evans. Ő is a Hawkins iskolába tartozott. Megint csak a szájhagyomány szerint, hajnalba nyúló jam sessionökön mérte össze erejét és egyenrangúnak bizonyult az olyan óriásokkal, mint Lester Young, Ben Webster vagy akár Coleman Hawkins. Mivel hangszerén a domináns szóló részek a Basie zenekarban rendszerint Youngnak jutottak, nagyon is alul dokumentált a teljesítménye. Talán a „Blue and sentimental” című felvételen hallani a legtöbbet belőle, amelyen Young egyébként is klarinétozik.

4)  COUNT BASIE Doggin’ around (1938)

Hogy Evans mennyire tudott szvingelni, azt ékesen bizonyítja a Basie zenekar „Doggin’ around” című száma, amelyen ő nyitja a szólók sorát. Érdekes összehasonlítani stílusát vetélytársa, de egyben közeli barátja, Lester Young játékával, aki a trombitát, a baritonszaxofont és Basie zongoráját követően a második tenor szólót játssza. A „Doggin’ around” egyébként Evans saját szerzeménye.

5)  COUNT BASIE Red Bank Boogie – One o’clock jump – Swinging the blues (1941)

Ugyancsak Basie együttesében vált híressé Don Byas, aki Lester Youngot váltotta a zenekarban, amikor az utóbbi szólistaként folytatta pályafutását. Byas, ha nem is Hawkins stílusát kultiválta, de Hawkinséhoz hasonlóan játéka eleve kompatibilis volt az őt követő modernistákéval, de ugyanakkor hihetetlenül szvingelt. Ebben a rövidfilmben Basie-ékkel a második és harmadik számban ő játssza a tömör, de annál lenyűgözőbb tenorszólókat. Ezenkívül felbukkannak a zenekar nagy szólistái: maga Basie, a trombitások Harry Edison és Buck Clayton és láthatjuk a dobos Papa Jo Jonest is. /ez a felvétel nincs a Spotify-on/

6)  COUNT BASIE Harvard Blues (1941)

Érdekes, hogy Don Byas az ugyancsak 1941-ben készült „Harvard Blues”-on, noha vastagabb, mélyebb tónusban, de már felismerhetően Lester Young ballada stílusára emlékeztetően játszott.

7)  DIZZY GILLESPIE Bebop (1945)

Úgy gondolom Hawkins és Young kettős hatása tette lehetővé, hogy a negyvenes évek első felében Byas egyre gyakrabban társuljon a fiatal modernistákkal, mint Dizzy Gillespie, Max Roach vagy Oscar Pettiford. 1945-ben már Dizzy Gillespie együttesében veszi fel az új muzsika címadó számát a „Bebop”-ot. Szólójából kihallik, hogy fél lábbal még a swing, de fél lábbal már modern jazz talaján állt.

8)  LIONEL HAMPTON Flying home (1942)

A kiugróan tehetséges Don Byas nem tartott száz százalékig a modernistákkal és nem alapozta meg közöttük a helyét, már csak azért sem, mert 1946-ban áttelepült Európába, élete hátralévő részében ott élt és játszott, gyakran együtt turnézva látogató amerikai zenésztársakkal. Markáns, egyéni stílusát könnyen tudta mindemellett adaptálni a többiek játékmódjához.

A swing és a modern jazz közötti átmenet másik tenorszaxofonos nagysága Illinois Jacquet volt, akinek öblös tónusú, blues alapú, „dudálós” stílusa egy bő évtizeddel később visszaköszönt a rock’n’roll-ban. Jacquet a vibrafonos Lionel Hampton zenekarában hívta fel magára először a figyelmet, amikor a zenekar szignáljának tekinthető „Flyin’ home” 1942-es változatában neki jutott hangszerén a szóló szerep.

9)  ILLINOIS JACQUET   Blues (1942)

Búcsúzzunk a pre-modern tenorszaxofonosoktól és Illinois Jacquetől az utóbbi fantasztikus, blues alapú, eminensen táncolható szólójával egy ismeretlen eredetű, ugyancsak 1942-es felvételről. Ez az a stílus, ami soha nem fog elavulni.

Coleman Hawkinsnak, Lester Youngnak és Ben Websternek volt köszönhető, hogy a negyvenes évektől kezdve a trombita helyét a szaxofon vette át, mint vezető fúvós hangszer a jazzben. A következő folytatásban kezdjük szemügyre, ha tetszik, fülügyre venni az őket követő nagy tenorszaxofonosok sorát.

(Folyt. köv.)