– A MODERN BIG BAND SZÜLETÉSE II. : BOYD RAEBURN

Ami a jazz-zenészeket illeti, Boyd Raeburn zenekara a negyvenes évek derekán a csúcsot jelentette, a közönség szempontjából viszont nehezen táncolható és javarészt érthetetlen zenét játszott. Pedig a szaxofonos Raeburn a 30-as években még teljesen jellegtelen szalonzenekart vezetett, és csak a világháború kitörését követően jutott el odáig, hogy szvinget játsszon. Nem tudni, pontosan, mi motiválta 1944-ben, hogy fiatal, tehetséges, modernista zenészekkel és hangszerelőkkel frissítse a csapatot, de tény, hogy szintet lépett.

1) BOYD RAEBURN: Hep Boyds (1944)

A hangszerelő Ed Finckel, aki korábban oroszlánrészt vállalt a Gene Krupa zenekar modernizálásában, kulcsszerepet játszott az új Raeburn hangzás kialakításában is. A trombita szekcióban feltűnt a fiatal és zseniális Sonny Berman és Marky Markowitz, a harsonások Earl Swopepal gazdagodtak és Don Lamond ült a dobokhoz. Az említettek mindegyike később Woody Herman híres „Első Hordájában” kapott szerepet.

2) BOYD RAEBURN: A night in Tunisia (1944)

Nehezen táncolható, a korszak mércéjével mérve szokatlan harmóniák: valójában a zenészek zenéje. Mai füllel lehet, hogy teljesen hagyományosnak hangzik, de a műfaj változása mindig az addig domináns stílusokkal való összevetésből mérhető le. A zenészek szerették ezt a kihívást és magát Raeburnt is. Nekik már elegük volt a szvingből, noha a közönségnek még nem teljesen, és ez, valamint egy rámenős menedzser hiánya megmagyarázza a Raeburn zenekar sikertelenségét. De a zenészeket nagyon vonzotta a Raeburn által teremtett kísérleti terep. Amikor az addig domináns trombita-király, Roy Eldridge meghallotta a zenekart, azonnal felajánlotta a szolgálatait és hónapokig játszott velük. Eldridge utódja a trónon, a modern jazztrombita szülőatyjának méltán tekinthető Dizzy Gillespie is beállt a sorba, sőt a Raeburn zenekarral vette fel először, még 1944-ben, legismertebb szerzeményét, az először „Interlude”-ként jegyzett „A Night In Tunisia”-t.

3) BOYD RAEBURN: Boyd meets Igor (1946)

A nyughatatlan zenekarvezető 1945-ben ismét átalakította az együttest, és az átalakulás dinamója George Handy volt, kinek merész, ritmikailag bonyolult hangszerelései valóban újdonságot hoztak a jazz világába. Igor Sztravinszkij zenéje megihlette a negyvenes évek modern jazz-zenészeit. Hatott Kentonra és Woody Hermanra is, de a jazz és Sztravinszkij kölcsönhatásának egyik legkevésbé ismert, de talán legérdekesebb fúzióját a jazztörténészek által sajnálatosan hanyagolt Boyd Raeburn zenekara produkálta 1946-ban. Sztravinszkij hatása a legmarkánsabban a felvétel utolsó percében hallható, de figyelemreméltó Ralph Lee tenorszaxofonszólója is, amely - a kor mércéjével mérve - szokatlanul disszonáns és nem kevésbé markáns egy másik ritkán említett hőse a korszaknak, a pittsburghi zongorista, Dodo Marmarosa játéka.

4)  BOYD RAEBURN: Dalvatore Sally (1947)

Raeburn, hallva Stan Kenton hasonló kísérleteit a kortárs klasszikusok felé való nyitásra (erre még egy későbbi epizódban visszatérünk), George Handy segítségével még messzebb ment, amikor zenébe próbálta átültetni az akkor módfelett felkapott katalán festőművész, Salvador Dali szürrealizmusát, sőt – a szám címéről ítélve, - humorát is.

5)  BOYD RAEBURN: Begin the beguine (1948) (Figyelem! Ez a szám 2’52”-nél kezdődik)

Raeburn zenekarában megfordultak a már korábban említetteken kívül, az új muzsika olyan kimagasló exponensei is, mint Pete Candoli, Al Cohn, Serge Chaloff, Benny Harris, Shelly Manne vagy Oscar Pettiford. Gyakran alkalmazott jazz-zenekarokban szokatlan hangszereket, mint a vadászkürtöt, fuvolát vagy a hárfát. A szaxofonos zenekarvezető, aki nem is játszott a hangszerén, mert kiállt – legtöbbször teljesen szükségtelenül – vezényelni, kétségbeesetten próbálkozott kommersz zenét is produkálni, amely lehetővé tenné az előbbihez hasonló, merész zenei kalandok finanszírozását. Ez azonban a nagy verseny- és pályatárs, Stan Kentontól eltérően, nem jött be neki. Az utolsó hangszerelő, aki újított a zenekar hangzásán, a romantikus beállítottságú Johnny Richards volt. Richards munkásságát a Raeburn zenekarral vajmi kevés felvétel tanúsítja. Ennek oka, hogy jóformán a teljes 1948-as évben az amerikai zenész szakszervezet újfent bojkottálta a lemezvállalatok stúdióit. Ebből az évből csak rádiófelvételek vagy az amerikai haderő számára speciálisan készített lemezek illusztrálják a jazz állapotát. A Nagy Elődök mai kiadását Johnny Richards szakmailag nagyszerű, de jazzkedvelők szempontjából valószínűleg túl édeskés hangszerelésével zárjuk. Az 1948-as felvétel a seregnek készült. Két évre rá Boyd Raeburn teljesen visszavonult a zenétől. A legjobb nem ezzel a lemezzel emlékezni rá, hiszen ő ennél sokkal többre volt képes, de ma kronológiai sorrendben haladtunk.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, Wikimedia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World, National Museum of the United States Airforce, IMDB, Jazz FM91, Drummerworld, Lionel Hampton Collection, New Yorker, From The Vaults, UMKC University Libraries, Morehead State Public Radio, William Gottlieb

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<