– A SWING /SZVING?/ FÉNYKORA- IV. – A Glenn Miller jelenség

Glenn Miller – a név nem sokat jelent a 70 évnél fiatalabbak számára, pedig ez a fehér harsonás volt minden idők legsikeresebb tánczenekarvezetője. Miller sikere nem a jazzben, legfeljebb a jazzes nagyzenekari hangzásban gyökerezett. Pályafutása megér egy tanulmányt, mert Miller zenéjét a maga korában, sokan jazznek vélték /köztük e sorok írója is/, mivel még mindig nem volt elég éles a határvonal a jazz és a tánczene között. Millerrel érte el a big band hangzás népszerűségének a tetőpontját, de az ő zenéje és zenekarvezetői felfogása nagyon visszaszorította az improvizációt, megnyeste a repertoár jazztartalmát és nagyon tudatosan kereste a közönség kegyeit.

Miller, aki középnyugati mezőgazdasági munkások gyermekeként zenére adta a fejét, a húszas évek végén került fel New Yorkba, ahol először szabadúszó harsonásként és hangszerelőként kereste a kenyerét. New Yorkban akkoriban roppant pezsgés folyt a jazz világában. A jazz és a tánczene közti szűk határmesgyén mozgott a 20-as évek végén nem csak Glenn Miller, de Benny Goodman, a Dorsey fivérek, Eddie Condon és Gene Krupa is, akikkel Miller, rögtönző jazz-zenészként gyakran játszott és felvételezett. Stúdióban 1929-ben összekerült a jazz-tenorszaxofon első óriásával, Coleman Hawkins-szal is. 1930-ban a trombitás Red Nichols híres zenekarában találjuk. Noha Miller jazz körökben harsonásként megbecsülésnek örvendett, de ezirányú ambícióit, sőt általában a szóló részeket is rövidesen feladta, mert a vele azonos zenekarokban játszó Tommy Dorseyt vagy Jack Teagardent jobbnak tartotta magánál és semmiben sem szeretett második lenni.

1) GLENN MILLER: Moonlight serenade (1939)

1934-ben már a Dorsey fivérek, az altszaxofonos Jimmy és a harsonás Tommy zenei igazgatója lett, ami nem lehetett könnyű feladat, mert a tüzes temperamentumú ír-amerikai testvérpár gyakran a pódiumon vívott ökölharccal próbálta rendezni zenei nézeteltéréseit. Ebben az időben járt Miller tanulni Joseph Schillingerhez, aki George Gershwint is tanítványai közt tudhatta. Az úgynevezett Schillinger-rendszer a zeneszerzés folyamatát matematikai módszerekre bontotta le. Miller schillingeri gyakorlatként komponálta zenekarának örökzöld szignálját, a Moonlight Serenade-et.

Ez volt a jellegzetes Miller hangzás, melynek lényege abból állt, hogy az első tenorszaxofonnal uniszónóban egy klarinét vitte a melódiát, míg három másik szaxofon harmonizált velük, ami gyönyörű bársonyos hangzássá terebélyesedett. Az addig a nagyközönség előtt jóformán ismeretlen Miller zenekar ezzel a lemezével váratlan és elsöprő sikert aratott. Aranylemez lett, vagyis az eladott példányszám meghaladta az egymilliót.

2) GLENN MILLER: In the mood (1939)

Még ugyanabban az évben a zenekar felvette pályafutásának legnagyobb, sőt az egész swing-korszak legnagyobb lemezsikerét, az „In the Mood”-ot (Hangulatban). Ez Joe Garland szerzeménye volt, amelyet eredetileg 8 percre írt és Artie Shawnak ajánlotta fel először, aki azonban a 78-as fordulatszámú lemez korszakában nem tartott lemezre alkalmasnak egy ennyire terjedelmes kompozíciót. Ebben a formában a szám meghaladt volna két lemezoldalt, és akkoriban még csak kivételes esetekben forgalmaztak olyan lemezt, amely két oldalra terjedt és a közepén meg kellett fordítani. Miller felismerte a táncolható potenciált és ő maga lerövidítette, hogy ráférjen egy lemezoldalra. A szaxofon-kórus játssza a boogie zongorára is alkalmas témát, majd a Miller zenekar két szaxofonosa, Tex Beneke és Al Klink néhány taktus erejéig „megütközik” egymással, ami jazzes ízt kölcsönöz a produkciónak. A szám tartalmaz még egy jellegzetes Miller fogást, a sokszor ismétlődő riff használatát, ami fokozatosan halkul, majd a vége felé elemi erővel visszatér. A ritmus szekció azonban meglehetősen merev, ami általában jellemezte Miller számait, viszont az „In the Mood”-ra egyaránt lehetett swingelni és foxtrottozni is, ami a fiatalabb és az idősebb közönségnek is megfelelt.

3) GLENN MILLER: Chattanooga choo-choo (1941)

Hollywood is felkapta a páratlanul népszerű zenekart és két nagy sikerű filmben is látható volt, ráadásul Millerrel és több zenésszel is beszélő szerepben. Az 1941-es Sun Valley Serenade (Téli szerenád) produkálta a Modernaires vokál együttessel megtoldva, Millerék másik átütő sikerét:

A táncos rész már nem szerepelt a 78-as fordulatszámú lemezen.

4)  GLENN MILLER: At last (1942)

A sikerekben dús 1941-es év végén a Pearl Harbour-i japán orvtámadással az Egyesült Államok is besodródott a második világháborúba. Millerék népszerűsége nőttön-nőtt. A fronton harcolókra a szentimentális, otthonukra, otthon hagyott asszonyaikra emlékeztető számok, a szabadságon lévőkre pedig, a halál árnyékában, az önfeledten táncolható felvételek hatottak. Ez a jelenet az Orchestra Wives c. filmsikerükből jól jellemzi a Glenn Miller hatás mindkét pólusát.

5) GLENN MILLER ARMY AIRFORCE BAND Passage interdit (1944)

A siker tetőpontján, 1942-ben a 38 éves Glenn Miller, vetélytársához, Artie Shawhoz hasonlóan önként jelentkezett katonai szolgálatra. Ő sem a frontra került, hanem őrnagyi rangban vezette az amerikai légierő zenekarát, amelyben nagyszerű jazz-zenészek is helyet foglaltak.

Miller nyakas ember volt. A Yale egyetemen a légierő számára képzett kadetek menetgyakorlatait a légierő zenekarának muzsikájára végezték. Az indulók helyett Millerék a „St.Louis blues”-t vagy a „Blues in the Night”-ot játszották. A parancsnok ezekután istentelenül leteremtette Millert, aki ezt szenvtelen arccal végighallgatta, majd amikor feljebbvalója azzal fejezte be a tirádát, hogy „mi egyenesben játszottuk a Sousa indulókat az előző háborúban, amiből ugyebár nagyon jól jöttünk ki!” Mire Miller: „Parancsnok úr, mi még mindig ugyanabban a gépekben is repülünk, mint az előző háborúban?” És ez eldöntötte a gyakorlótér zenei kínálatát. Maradt a „St.Louis Blues” és a „Blues in the Night”.

1944-ben Angliába küldték a légierő zenekarát. Millerék az amerikai és brit katonák tízezreit szórakoztatták bombatámadások idején is. 1944. december 15-én Glenn Millert a felszabadított Párizsba szólította a kötelesség. A légierő zenekara már ott volt. A Millert szállító egymotoros gép az angliai Bedford mellől szállt fel és nyomtalanul eltűnt a ködben a La Manche csatorna térségében. Egy katonai rádióadó megőrizte a légierő zenekarának utolsó élő felvételét Angliában, amelyet 1944 decemberében, röviddel halála előtt még maga Miller őrnagy vezényelt. Jerry Gray kompozíciója volt, a „Passage interdit” (értelmi fordításban a franciából: Tilos a behajtás), pattogó swinges hangszerelésben, egy Roy Eldridge-re emlékeztető trombita szólóval a Vaughn Monroe zenekarból besorozott Bobby Nichols-szal és egy borítékolhatóan jó klarinét rögtönzéssel az akkor már jó nevű Peanuts Huckótól, akit Charlie Spivak zenekarából csent el a légierő.

A rádióműsor kivezető részében megint felcsendül az édeskés, andalító Miller hangzás, amely legmaradandóbb védjegye volt mindenkori zenekarának. Minden idők legsikeresebb amerikai zenekarvezetője, kinek 70 felvétele került fel hat év leforgása alatt a tízes listára, 10 közülük  aranylemez lett, nyom nélkül eltűnt, de a legenda tovább élt. Miller eltűnését követően még több, mint egy emberöltőn át tömegével működtek Glenn Miller emlékzenekarok, sőt ma sincs hiány belőlük. Miller egykori zenészei közül többen maguk is sikeres tánczenekar vezetőkké váltak, mint Ray Anthony, Billy May, Ray McKinley, Tax Beneke vagy Jerry Gray. Miller élete igazi amerikai sikertörténet volt, drámai végződéssel, ami mozivászonra kívánkozott és Hollywood nem is maradt adós ezzel. Az 1954-ben forgalmazott Glenn Miller Story hónapokon át telt házak előtt futott – a főszerepben, talán nem véletlenül James Stewart-tal, egy olyan hollywoodi sztárral, aki szintén önként jelentkezett légierőbe a háború alatt, és mint többszörösen kitüntetett pilóta számtalan bevetésen vett részt két éven át. Amikor Millert alakította, tartalékos dandártábornok volt. Miller volt az egyetlen a sztár zenekarvezetők között, aki pályafutását, tragikus okból ugyan, de a csúcson végezhette. Noha a swing zenekarok nem egyik napról a másikra veszítették el népszerűségüket, de ebben a stílusban újat mondani már nem lehetett.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, Wikimedia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World, National Museum of the United States Airforce

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<