– Baritonszaxofonosok III.

 A modern baritonszaxofon két királya, Serge Chaloff és Gerry Mulligan leginkább a cool stílusban érezte otthon magát. 

1) DONALD BYRD - PEPPER ADAMS QUINTET: Jeannine (1960)

Amikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a műfajban kezdett teret hódítani a hard bop, a számtalan big bandet, így Lionel Hamptonét, Kentonét, Woody Hermanét is megjárt Pepper Adams adaptálta nagy sikerrel behemót hangszerét erre a stílusra. Nagyon szeretett trombitásokkal játszani. Először Donald Byrddel társulva szerzett magának komoly elismerést.

2) THAD JONES -PEPPER ADAMS QUINTET: Chant (1966)

Donald Byrd és Pepper Adams, - a zongoránál Duke Pearsonnal, a bőgőn Laymon Jacksonnal és a dobokon Lex Humphriesszal. A másik trombitás, akivel Adams egy húron pendült, a Count Basie zenekar veteránja, Thad Jones volt, kinek születési centenáriuma erre az évre esik. Ebből a kisegyüttesi társulásból fakadt a Thad Jones-Mel Lewis Orchestra is, melynek Pepper Adams alapító tagja volt. Ezen, a mondhatni all-star felvételen Adams dinamikus szólója bombaként robban az egyszerű témát követően. Pepper Adams, Thad Jones - a többiek: Duke Pearson a zongorán, a bőgőn Ron Carter és a dobon Mel Lewis.

3)  NICK BRIGNOLA SEXTET feat. PEPPER ADAMS: Donna Lee (1977)

Pepper kemény hangzása gyakran szédületes tempóval párosult. A kritikusok korábban ébredtek rá tehetségére, mint a nagyközönség.
1979 és 1982 között őt szavazták meg a Downbeat Nemzetközi Kritikusok első díjára, míg a lap olvasói körében csak 1982-ben nyerte el a legtöbb szavazatot, második helyre szorítva a címet 29 évig tartó Gerry Mulligant. Hogy mi mindent tudott kihozni, főleg sebesség terén a baritonszaxofonból, azt a következő duett tanúsítja az ő ösvényét taposó másik baritonossal, Nick Brignolával. A téma a hol Charlie Parkernek, hol Miles Davisnek tulajdonított "Donna Lee", csak még Parkerénál is őrületesebb tempóban. Elsőnek itt is Peppert halljuk, majd a témát követő hosszú szólók közül is az övé az első.
Derek Smith zongorázik, Dave Holland bőgőzik és Lex Humphries dobol.

4)  HAMIET BLUIETT: Black roses (1977)

A következő baritonos, Hamiet Bluiett zeneileg a többségi faji előítélet ellen reagáló fekete öntudat egyik zenei élharcosa volt. Ha nem is a freeben utazott, de a hetvenes években az avantgárdhoz tartozott. A baritonszaxofon mellett klarinétozott és zeneszerzőként is jelentős volt. Zenéje, avantgardizmusa mellett hallhatóan a jazz gyökereiből táplálkozott. Itt a bőgős Marcello Melis és az ütős Don Moye kíséretében halljuk, kifejezetten romantikus hangulatban, amely szerintem Ellington befolyását tanúsítja.

5)  HAMIET BLUIETT: Tranquil beauty (1976)

A hetvenes évek második felében élte a virágkorát New Yorkban, a megint csak elsősorban, de nem kizárólag fiatal fekete zenészek által kultivált "loft" mozgalom. A "loft" padlást jelent, mert gyakran padlásokon gyűltek össze a muzsikusok, hogy ha nem is kötetlenül, de szabadabban improvizálhassanak. Itt Hamiet Bluiett baritonja mellett Olu Dara kornettjét halljuk, a gitáros, azt hiszem Billy Patterson, a bőgős Juinie Booth, a dobos Charles Bobo Shaw és az ütős Don Moye. Sok szempontból ez a zene a New Orleans-i gyökerekig megy vissza, ami gyakori vonulat volt a hetvenes évek fekete jazz színterén.

6)  WORLD SAXOPHONE QUARTET: Point of No Return (1977)

Hamiet Bluiett egyébként alapító tagja volt a kortárs fekete muzsika sok kompozícionális elemet használó kamara jazz együttesének, a World Saxophone Quartetnek is, a másik három lévén Julius Hemphill, Oliver Lake és David Murray. Ez volt a bemutatkozó albumuk. Érdemes belehallgatni.

7)  JAZZ IN BRITAIN '68-'69: John Surman

A baritonszaxofonon a legsimább és leglágyabb tónust egyébként a szaxofoncsalád minden hangszerét mesterszinten megszólaltató angol zenész, John Surman produkálta, aki együtt került az élvonalba, jóformán egyik napról a másikra, a brit új hullámmal, amely a zongorista Mike Westbrook köré csoportosult. Nagyon sokszor tenorszaxofonnal téveszthető össze, ahogy Surman baritonon játszott. A szárnykürtön Harry Beckettet halljuk.

8)  THE TRIO: Oh dear (1970)

Ennél kissé absztraktabb és "kortársabb" volt a Surman által két Európába vándorolt amerikai zenésszel, a bőgős Barre Philipsszel és a dobos Stu Martinnal alakított The Trio. Az ő előremutató zenéjükkel búcsúzunk a baritonszaxofontól.

Folyt. köv.

Fotó: youtube, Wikipédia

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<