– TENORSZAXOFONOSOK XIV.  (Coltrane társutasai és követői)

1) JOHN GILMORE: Solo with Sun Ra (1966)

Mielőtt még szót ejtenénk a társutasokról és követőkről, Coltrane egyik kevésbé ismert zenei előzménye a roppant ezoterikus Sun Ra zenekarának tenorszaxofonosa, John Gilmore volt. Ezt maga Coltrane is így látta, nagyon érdekesnek találta az ötleteit, volt valami zabolátlanság a szólóiban, ami visszaköszönt Coltrane késői fázisában. /ez a felvétel nincs a Spotifyon/

2) ARCHIE SHEPP: Cousin Mary (1964)

Mind az energia, mind a tematika nélküli spontaneitás, mind pedig az afrikai gyökerek keresése jellemezte Coltrane késői zenéjének jelentős részét.
Coltrane követői nagyobb dilemmával álltak szemben, mint akik 10-15 évvel korábban Charlie Parkerre vetették vigyázó szemeiket. A parkeri életmű egységes volt és Parker jellegzetes stílusának kialakulása után nemigen változott, míg Coltrane-t a folyamatos változás jellemezte az 50-es évek második felétől egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig. Amikor Coltrane örökségéről beszélünk, kérdés, hogy melyik periódusának örökségéről van szó. Sok mai fiatal zenész az 1958-tól 1961-ig tartó coltrane-i útszakaszt választotta modellként, de számos kortársa annak idején a „free”-be hajló Coltrane-t követte, így a tenorszaxofonos Archie Shepp és az altos John Tchicai is Coltrane előtti főhajtásukkal a „Four for Trane” c.  albumukon, ahol a free mozgalom másik ifjú törökeivel, a harsonás Roswell Ruddal, a trombitás-szárnykürtös Alan Shorterrel (Wayne Shorter bátyja) társulnak. A bőgős Reggie Workman és a dobos Charles Moffett volt.

 3)  ARCHIE SHEPP: Magic of ju-ju (1967)

Már az elején ismertethettem volna a „kockázatokat és mellékhatásokat”. Nem mindenkinek kenyere a free. Az amerikai kritikus és jazztörténész, Brian Case egyszer azt mondta, hogy a „free”-t, vagyis a teljesen kötetlen rögtönzést vagy első hallásra befogadja az ember, vagy egyáltalán nem.
Archie Shepp három évre rá beásta magát az afrikai ritmusok és a kötetlen rögtönzés vegyülékébe a „Magic of Ju-ju” c. albumával, amelyen öt ütős kíséri. Nem könnyen fogyasztható portéka ez sem. A kritikus Al Campbell szerint ez Shepp egyik legkaotikusabb, de ugyanakkor ritmikailag leghipnotikusabb albuma.

4)  PHAROAH SANDERS: Medley: Aum-Venus-Capricorn rising (1967)

A nyolcvanas években Londonban, a Camden Town-i Jazz Caféban hallottam Archie Shepp kvartettjét szebbnél szebb standardeket játszani minden avantgárd zönge nélkül. Megkérdeztem tőle az előadás után, hová lett a hatvanas és hetvenes évek radikális, szabad improvizatőre? Szemrebbenés nélkül következett a felelet, hogy valójában a nyers, vallási hevületű forradalmi zajok, amelyeket akkor ő és társaik játszottak, a fehér európai értelmiségiek zenéjét alkották meg, viszont az igazi fekete zene a nagy alapító atyák, Coleman Hawkins, Lester Young és Ben Webster hagyományának folytatásából áll. Érdekes újraértelmezése a zenetörténetnek.
Coltrane tisztelője, majd zenésztársa a szintén tenorszaxofonon játszó Pharoah Sanders is tudatosan merített az afrikai zenei örökségből.  Spirituális, időnként szakrálisba hajló, muzsikájának több olyan aspektusa volt, amelyben a hagyományosabb jazz stílusok követői is találhattak maguknak valót. Mondhatnánk, stílusa egyszerre volt dekonstruktív és innovatív. Ezen a számon majdnem 5 percig kell várni, míg a jazz fősodrában otthonos hallgató valami élvezhetőt talál benne.

5)  GATO BARBIERI: Antonio das mortas (1968)

A hatvanas évek második felében bukkan fel az ismeretlenségből az argentin tenorszaxofonos, Gato Barbieri, aki lényegesen emészthetőbb formában közelíti meg saját kontinensének zenei hagyományait, ötvözve azokat meglehetősen szabad rögtönzéssel.

6)  JOHN COLTRANE: Om – Part 1 (1965)

1965-ben Coltrane és Pharoah Sanders közösen vette fel a nagyon is megosztó „Om” albumot. Nat Hentoff kritikus elöljáróban azt ajánlotta, az ember ne úgy üljön neki a lemez meghallgatásának, hogy azon töri a fejét, mi a darab struktúrája vagy hogy hová vezet ez az egész, majd így folytatja: „Engedd meg, hogy jöjjön a muzsika minden előzetes meghatározása nélkül annak, hogy milyennek kell a jazznek vagy magának a zenének lennie.

Utószóként idézném Eric Nisensont, aki szerint Coltrane elszégyellte, kínosnak találta az „Om” albumot. Az Impulse lemezcég főnökének, Bob Thielének világosan az értésére adta, nem akarja, hogy az album bármikor megjelenjen. Ennek ellenére Thiele kiadatta a zenész halála után.

Folyt. köv.

Fotó: youtube, Gramofon Archívum

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<