Sokkoló, szenzációhajhász filmhez ennyi alapanyag már elég is lenne. Kérdés, hogy mit akar a rendező, ez esetben Lee Daniels kihozni a történetből. A fonalat Daniels az énekesnő egyik legismertebb dalára, a „Strange Fruit”-ra  (Különös gyümölcs) fűzi fel, amely egy lincselés megrázó, borzalmas története, melynek szövegét és zenéjét is a New York-i zsidó költő Abel Meeropol szerezte, de Billie Holiday előadásában vált feledhetetlenné. Nem meglepően az énekesnőt szerződtető lemezvállalat 1939-ben nem akarta kiadni a számot, amely a közönségből eléggé szélsőséges visszhangokat váltott ki. Akik ellenezték a faji megkülönböztetést, azokat mélyen megrázta, az előítéleteseket pedig határtalanul felháborította a dal. Nem akarom megfosztani az olvasót semmilyen meglepetéstől, ha csak annyit mondok el, hogy az FBI kábítószer-ellenes osztályának vezetője, Harry Anslinger a film szerint figyelmeztette Billie Holidayt, hogy ne énekelje a „Strange Fruit”-ot, de az énekesnő erre nem volt hajlandó. Anslinger valós figura volt, aki – megint csak a film szerint – még két évtizeden át üldözte Billie Holidayt ezért, és kábítószerfüggőségét használta fel meghurcolására. Tehát ebből a szempontból a film jogosan domborítja ki Holiday polgárjogi elkötelezettségét és bátorságát. A film másik fő fonala az énekesnő és az Anslinger által ráállított afrikai-amerikai FBI ügynök, a szintén valós életből vett Jimmy Fletcher viszonya. A harmadik vonulat Billie Holiday széteső, csapongó magánélete, szexuális viszonyai, ital- és drogfüggősége, menthetetlen tragikuma. A filmnek valójában nincs fókusza. Eléggé széteső, az embernek gyakran fogalma sincs, hogy ki kicsoda Billie Holiday életében, hogy a felvillanó figurák kitaláltak vagy tényleg léteztek. Az énekesnő élettörténetét ismerők könnyebben eligazodnak, de az olyan életrajzi film, amelyhez jazztörténeti alapismeret szükséges, már eleve problematikus.

Mielőtt azonban az olvasó a fentiek fényében úgy dönt, hogy kihagyja ezt a filmet, felhívnám a figyelmét, hogy Andra Day központi alakítása egyenesen lenyűgöző. Noha ez teljesen szubjektív, de a filmben olyannak jeleníti meg Billie Holidayt, mint amilyennek az általam ismertek alapján magam is elképzeltem. Hallottam az énekesnő néhány interjúját és a színésznő még a hangját is a magáévá tette, sőt maga Andra Day énekel a filmben és ebből a szempontból sokkal közelebb kerül alakítása tárgyához, mint ahogy az fél évszázaddal korábban az első Billie Holiday életrajzi film, a „Lady Sings The Blues” főszereplőjének, a filmért Oscar díjat kapott világhírű énekesnőnek, Diana Rossnak sikerült. Andra Day tökéletesen hozza azokat a személyi torzulásokat is, amelyek oly gyakran a kábítószerfüggők viselkedését jellemzik. Ugyancsak meggyőző Trevante Rhodes az FBI ügynök, Jimmy Fletcher szerepében. Day alakítása már egymagában indokolná a film megtekintését.

Végül, mint a legtöbb „igaz történeten alapuló” hollywoodi film esetében, érdemes kísérletet tenni a tények és a fikció elválasztására. Olvastam Billie Holiday tollba mondott önéletrajzát, amiben egy szó sem esik arról, hogy az FBI próbálta volna megakadályozni a „Strange Fruit” nyilvános előadását. A könyv, „Lady Sings The Blues” címmel 1956-ban, az énekesnő halála előtt három évvel jelent meg. Említi ugyan a dal által kiváltott extrém reakciókat, de Harry Anslingerről vagy az FBI-ról ebben a vonatkozásban nem ejt szót. Persze elképzelhető, hogy Billie Holiday nem akart ujjat húzni a hatósággal. Az új film Pulitzer-díjas forgatókönyv írója, Suzan-Lori Parks Johann Harinak az FBI kábítószerellenes háborújáról írt könyvére hivatkozik, (Chasing The Scream: The First and Last Days of the War on Drugs). A könyvhöz nincs hozzáférésem, de olvastam egy interjút Johann Harival, amelyben a szerző forrás megjelölés nélkül hivatkozik az FBI Holidaynek szánt figyelmeztetésére. Ebben a témában sehol nem akadtam forrásra. Ezzel nem az énekesnő bátorságát vagy kiállásának erkölcsi értékét próbálom kisebbíteni. Sokkal durvább hiba ebből a szempontból az a beállítás, amely szerint az FBI döntését 1947-ben befolyásolta a kommunista-ellenes boszorkányperek révén elhíresült Joe McCarthy szenátor és famulusa, Roy Cohn. McCarthy és Cohn csak 1950-ben vált ismertté az ún. Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságban játszott szerepe révén. 1947-ben McCarthy még csak egy éve volt szenátor és senki nem figyelt fel rá, Cohn pedig joghallgató. Hogy erre miért volt szükség, azt maga a film cselekménye sem indokolja és csak hitelrontó.

A mi olvasóink szempontjából azért talán fontosabb a film súlyos és megint csak teljesen szükségtelen jazztörténeti ferdítése. A cselekmény zöme a második világháború után játszódik, a negyvenes évek második és az ötvenes évek első felében. Ebben Billie Holiday kísérő együttesének mindvégig tagja a tenorszaxofonos Lester Young, aki valóban az énekesnő kedvenc zenésze és kebelbarátja volt, ő nevezete el Holidayt Lady Daynek és Holiday őt Preznek, közös felvételeik olyan hihetetlen zenei empátiáról tanúskodnak, ami részévé vált a jazztörténelemnek, CSAK HOGY Lester Young 1940 után legfeljebb elvétve játszott az énekesnő társaságában. Ez a hiba hollywoodi szempontból talán indokolt lett volna, ha Lester Young nagyságát, fontosságát, vagy akár Billie Holidayjel való mély és szexualitást nélkülöző barátságát is szerették volna kiemelni. Ezzel szemben Young zenei és emberi szempontból is teljesen epizodikus figura marad a vásznon.

Elég sok bíráló megjegyzést tettem a filmre, de végső fokon nem bántam meg, hogy megnéztem, mert minden hibájával együtt, meggyőzően hozza egy korszak hangulatát, az énekesnő egyéniségét és mindenek felett a faji megkülönböztetés szörnyűségét.

THE UNITED STATES VS. BILLIE HOLIDAY /   Andra Day, Natasha Lyonne, Lee Daniels / Drama Movie, 2021

Rendező: Lee Daniels
Forgatókönyvíró: Suzan-Lori Parks (screenplay by), Johann Hari (based on the book "Chasing the Scream" by)
Szereplők: Andra Day, Trevante Rhodes, Garrett Hedlund
Hossza: 130 perc