Abban az időben még a minimális információk megszerzése is nehézségekbe ütközött. Esetemben ezt megkönnyítette prágai barátom, aki megírta, hogy olyan kiemelkedő jazzsztárokat láthatunk, mint a Modern Jazz Quartet, a híres francia Swingle Singers énekegyüttes, az akkori idők nagyhírű szaxofonosa Gato Barbieri és az amerikai avantgárd trombitás Don Cherry, valamint az Atlantic kiadó új felfedezettje, Ted Curson trombitás, nem is említve az európai jazz vezető muzsikusait, beleértve a „vasfüggöny mögötti” országok előadóit is.

Ted Curson

A fesztiválnak a Vencel tér közvetlen szomszédságában lévő épületkomplexumban, a közel háromezer főt befogadó Lucerna Hall adott otthont.  (A lucerna jelentése a cseh nyelvben nem takarmánynövény, hanem lámpácska.) Zdenek barátomtól már akkor megtudtam, hogy az épület a neves író (a későbbi köztársasági elnök), Václav Hável családjának tulajdonát képezte az államosítás előtt. A fesztivál konferansziéja egy tekintélyes külsejű orvos, Dr. Jan Hammer kardiológus, egyben a Prágai Jazzklub elnöke is volt. Hammerék igazi jazz család voltak: a feleség, Vlasta Pruchová neves jazzénekesnő, az ifjú Jan Hammer pedig a később Amerikában szép karrier befutott zongorista volt.  

Az ötnapos fesztiválon vagy húsz program hangzott el, ezért inkább csak a legismertebb – elsősorban is – nemzetközi hírű művészekről írnék, valamint természetesen a magyar színeket képviselő Körössy János és Szirmai Márta fellépéséről, akik persze nem egy programban szerepeltek.

A nyitókoncerten a Gustav Brom zenekar után az akkori időkben már Európa hírű erdélyi zongorista, Körössy János következett. Meglehetős sikerre számíthatott, mert Csehszlovákiában már csak Supraphon lemezei kapcsán is közismert volt. Játékában egybegyúrta a korai mesterek (Art Tatum, Fats Waller vagy Erroll Garner) technikai tudását, az akkori idők modern pianistáinak (pl. Bill Evans) újításaival. Körössy szólóban mutatta meg igazán oroszlánkörmeit saját szerzeménye, az „I’m Happy”, és két standard eljátszásával (Smoke Gets in Your Eyes és Stompin’ at the Savoy). Ezt követően trióban két cseh zenész kíséretével (Vincenc Kummer, bőgő és Pavel Burda, dobok) a vendéglátó ország iránti tiszteletből Dvorzsák „Humoreszk”-je, majd Ellington „C Jam Blues”-a következett. Körössy a vastaps hatására még előadta az ”All the Things You Are”-t, mégpedig ismét szólóban remekelt.

Körössy János

Óriási élményt jelentett a svájci apa-fiú zenekar, az altszaxofonos Flavio Ambrosetti és trombitás fia, Franco játéka. A kísérő trió is az európai jazz krémje volt: George Gruntz (zongora) ugyancsak Svájcból és két francia csillag: Guy Pedersen (bőgő) és Daniel Humair (dobok). A korabeli amerikai modern jazz nyomdokain járva (Miles Davis, Cannonball Adderley) adták elő műsorukat óriási sikerrel.

Ezután következett az est leginkább várt együttese: a nyolc mosolygó francia énekes (négy férfi és négy hölgy), a világhírű Swingle Singers. Egyórás műsorukban Bach, Mozart, Händel és Vivaldi műveit adták elő. Akkoriban nagy divat volt a klasszikusok „jazzesítése”, gondoljunk csak Jacques Loussier vagy Eugen Cicero munkásságára. A remek énekegyüttest Guy Bedersen (bőgő) és Daniel Humair (dob) kísérte, akik az akkori idők leghíresebb francia jazz-zenészei közé tartoztak.

A második nap fő attrakciója a Modern Jazz Quartet fellépése volt. A szokott módon szmokingban és csokornyakkendőben megjelenő elegáns művészek már ily módon is tekintélyt parancsoltak. Aztán amikor felcsendült a lemezekről annyira szeretett klasszikus hangzás, mindenki olvadozott. Persze a legnagyobb áhítattal az olyan veretes számokat fogadta a közönség, mint a Django, a Bags’ Groove vagy a Porgy és Bess betétdala, az It Ain’t Necessarily So, de az újabbak is nagy sikert arattak, mint a Desafinado vagy a Fekete Orfeusz. Akkora sikerük volt, hogy a rendezők kénytelenek voltak egy második MJQ koncertet is beiktatni pár nappal később.

A videónak nincs hangja.

Szirmay Márta fellépése is komoly figyelmet kapott, bár azt azért több barátommal is megállapítottuk, hogy nem tudta feledtetni „klasszikus zenei és operaénekesi-orientációjú” attitűdjét, ami nyilván képzéséből adódott. Természetesen ő is olyan standardekkel rukkolt elő, mint a My Funny Valentine, a Night and Day és a ’S Wonderful. Bizonyára a csehszlovák zenei piacon is kapható első magyar jazz-LP is hozzájárult a sikerhez. (A Qualiton együttes Gonda János vezetésével és Szirmay Márta énekével.) A fesztiválon egyébként a Pitó Tibor /zongora/, Berkes Balázs /bőgő/ és Kovács Gyula /dob/ felállású trió kísérte az akkoriban jóformán egyetlen magyar jazzénekesnőnek számító dívát.

Don Cherry együttese némi meghökkenést okozott nemcsak zeneileg, de a külsőségek miatt is. Az ultramodern Complete Communion c. lemezének „előzetese” került előadásra, amit csak két hónappal később, 1965 karácsonyán rögzítettek Rudy Van Gelder stúdiójában a hasonló című Blue Note album számára. Ruházata pedig talán még a zenéjétől is „meredekebb” volt. Ne felejtsük el, hogy egy – a Nyugattól elzárt régiójában a világnak még igencsak „jól idomított” közönség volt. Az együttesben a másik nagy ász az argentin eredetű szaxofonos, Leandro „Gato” Barbieri játszott, a doboknál pedig a neves olasz muzsikus, Aldo Romano ült.

Ted Curson szólóban érkezett a fesztiválra, de kitűnő kíséretet kapott a cseh Junior trió részéről. (Jan Hammer, Miroslav és Alan Vitous). Az ifjú cseh muzsikusok a hadsereg uniformisában szerepeltek nem kisebb feltűnést keltve, mint Don Cherry tollas kalpagja. Hát még ha tudtuk volna, hogy Jan Hammer J. és Miroslav Vitous a prágai tavasz eltiprása után 1968-ban Amerikába emigrál és világkarriert épít fel. Persze Curson is standardekkel szerepelt, két okból, egyfelől ezt szerette a közönség, másrészt ezt tudta könnyen „összehozni” az ifjú cseh muzsikusokkal. Előadták a Caravan-t, a Lover Man-t, de Curson saját The Leopard c. szerzeményét is.

A nagy jazzünnepet a nálunk is ismert és népszerű Karel Krautgartner zenekar zárta.

A fesztivált követően Willis Conover és bájos felesége, Shirley még további két „szocialista” országot keresett fel: rövid varsói látogatás után jöttek Budapestre, majd egy „kakukktojást” meglátogatva, Jugoszláviában fejezték be a kelet-európai kalandot.

Hivatalos részről Gonda János és Kaán Judit igyekeztek programokat szervezni számukra. Így volt egy bemutatkozó találkozó, ahol a magyar jazz akkori elitje mutatkozott be. Egyik ilyen eseményen magam is jelen voltam, de természetesen nem mindenütt volt módom megjelenni, mert részben zártkörű rendezvények voltak. A Conover-féle jazzadások felhívására akkoriban létrejött Friends of Music USA klubunk viszont több magánjellegű találkozót is rendezett a Conover házaspárnak. Egyik délután felvittük Vajda Sándor Szemere utcai lakásába, ahol óriási beszélgetés, zenehallgatás, ajándékozás zajlott le (mint utólag kiderült a Belügyminisztérium élénk érdeklődése mellett, hála valamely beépített „téglának”…) Hiába szólt Conover műsora a jazzről, de az adó, a Voice of America (Amerika Hangja) rendkívül rossz hírnek „örvendett” a hatalom számára. A búcsúest az Apostolok étteremben volt, ahol a cigányzene bűvölte meg az amerikai vendégeket. Később Conover még legalább négyszer jött Magyarországra, akkor már úgymond „hivatalosan” a Magyar Rádió meghívására. Jómagam 1972-ben rövid interjút is készítettem vele Székesfehérvárott, 1981-ben pedig Debrecenben találkoztam vele.

Willis Conover és Duke Ellington

A fesztivál „utóéletéről” elmondhatjuk még, hogy a Film Színház Muzsika középső két oldalán nagy képes beszámoló jelent meg Fejes László fotóival, a következő évben pedig a Supraphon lemezkiadó antológiát jelentetett meg, amelyen kilenc emlékezetes felvétel idézte a fesztivál felejthetetlen pillanatait. A számunkra legérdekesebbek: Körössy János triója játssza Dvorzsák Humoreszkjét, a Rotterdami Hot Club Quintet Django Reinhardt és Stephane Grapelli Hungaria c. kompozícióját, aztán két szám a Swingle Singers + Pedersen és Humair előadásában (Bach: H-moll szvit Badinerie és a legnépszerűbb komolyzenei darabok között nyilvántartott Air /Ária/ a D-dúr szvitből, majd Mozart No. 15 F-dúr zongoraszonátájának Allegro tétele), valamint a Modern Jazz Quartettől Luiz Bonfá Fekete Orfeusz melódiája, ami akkoriban a legnépszerűbb dallamok közé számított világszerte. Természetesen a lemez nálunk is forgalomba került a hazai jazzrajongók legnagyobb örömére.      

Don Cherry

Milt Jackson

Fotó: Fejes László / Márton Attila archívum, youtube