Pallai Péter:       Az angol rock sztár Steve Hackett, a Genesis egykori gitárosa két nagy sikerű koncertet adott a Djabéval a Budapest Jazz Clubban. A Jazz.hu kérdezte a brit zenészt a magyar együttessel való, most már több éve tartó együttműködés eredetéről.

Steve Hackett:       Lássuk csak. Egész messze nyúlnak vissza a gyökerek. A feleségemet kellene megkérdezni, aki minden dátum tudója. 2000-ben felvettem egy albumot fuvolás fivéremmel, John Hackettel. Erik Satie szerzeményeket tartalmazott. Égerházi Attila volt ennek a lemeznek a forgalmazója Magyarországon, és idővel ő lett itt a promóterem is. Ő szervezte a zenekarom és az akusztikus trióm koncertjeit ebben az országban. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően aztán kezdtem jammelni a Djabéval itt is, meg az Egyesült Királyságban is. A kontaktus és egyre inkább a barátság hozott minket össze gyakrabban.
Magyarországon különleges zenei keresztutak érnek össze, ami kölcsönös művészi megtermékenyítéshez vezet. Itt találkoztam afrikai vagy azerbajdzsáni zenészekkel is. Mindig is azon morfondíroztam, mi lesz a következő zenei meglepetés, amikor idejövök a Djabéval játszani?

PP:       Ezek a közös fellépések már évi rendszerességgel történnek?

SH:       Egy idő óta most már igen. Ilyenkor szomszédos országokba is ellátogatunk. Voltam Oroszországban is velük. Most például elmegyünk Ausztriába, Bécsbe és máshová is. Együtt voltam velük Szardínián, ahol három napon át jammeltünk. Az alkotta a „Life Is A Journey” (Az Élet Utazás) c. albumunk anyagát. Ebből a jam sessiönből vágtuk össze az egész anyagot. Semmi néven nevezendő próba nem volt. Igazából ez egyike a kedvenc lemezeimnek, feltétlenül a kedvenc Djabe albumom.

PP:       Befolyásolta a zenédet vagy a Djabe muzsikáját ez az általad említett kölcsönös művészi megtermékenyítés?

SH:       Szerintem igen. Rajtuk keresztül találkoztam például a dobossal, aki eredetileg a Mezzofortéval játszott, az izlandi zenekarral, amelyik olyan sikeres volt talán 25 évvel ezelőtt. Gunnlaugur Briem akkor épp a Djabéval játszott. Ő készített egy szólóalbumot, ami tele volt érdekes dolgokkal. A nyitószámban csellót, zenekart és gyerekkórust használt. A zene érzékeltette az izlandiak ősi pogány hitét, varázsosan sugárzott ebből a muzsikából. Ez annyira befolyásolt, hogy amikor a saját zenekarommal Izlandon jártunk, akkor készítettünk egy számot „50 Miles From The North Pole” (50 mérföldre az északi sarktól) címmel, amelyben Briem hatása érvényesült. Ugyancsak befolyásolt Kovács Feri trombitajátéka, amikor még ő játszott a Djabéval hegedűn is. Feri húzásai apró dolgok voltak, amelyeknek semmi közük nem volt a rock-muzsikához. Inkább filmzeneszerű fordulatokról beszélek, vagy olyanokról, amelyek részben jazznek, részben rocknak mondhatók. Ezek vad dolgok voltak abból a korból, amikor Feri még Dresch Misiékkel játszott. Misi is nagyszerű zenész. Volt, amikor vendégszerepelt a Djabéval olyan koncerten, amit a néhai dobosuk, Sipi (Sípos András – szerk.) emlékére adtak.

Ezek nagyon jó alkalmak nekem, mert nem az én vállamon nyugszik a felelősség, és ezeknek a koncerteknek van egy kis jazz- és blues-érzésük. A zene 90%-a rögtönzött, és néha történnek bizony zenei karambolok a pódiumon. De vannak szerencsés véletlenek is, amikor csodálatos dolgok jönnek létre. Itt akadtam össze John Nugenttel, a Rochester Jazz Fesztivál szervezőjével, aki szintén vendégszerepelt. Az volt csodálatos, hogy ezekkel a nagyszerű szólistákkal visszahúzódhattam, illeszkedhettem a többi hangszerhez, sőt a különböző hangszereken megpróbáltuk egymás hangzását megvalósítani, hogy a közönség néha nem is tudhatta, melyik hangszert hallja: trombitát? Szaxofont? Billentyűket? Gitárt? Nagyon szeretem, amikor a közönség nem tudja azonosítani a különböző hangok eredetét, és gyakran ez az eset a Djabéval.

PP:       Végül egy nagyon személyes kérdés. Egykori Genesis tagságod tehernek vagy előnynek bizonyult számodra?

SH:       Különleges helyzet. Ugródeszkának bizonyult, hogy sokféle dolgot kipróbáljak. Nagy hírességekkel kerülhettem össze, mint például Richie Havensszel. Azt hiszem a Genesis pedigré nélkül meg sem hallgattak volna. Viszont amikor az ember megpróbálja zeneileg felidézni az 50 évvel ezelőtti Genesis hangzását, még ha virtuóz zenészek társaságában is, még ha a koncertszervezők is ezt várják tőled, meg a közönség is, ez olyan, mintha egykori önmagával árnyék-bokszolna az ember. Mike Oldfielddel is ez a helyzet. Mindig is rávetül a „Tubular Bells” árnyéka. Kétélű kard ez az egész. Közönséget biztosít a számodra, de mihez?
Most arra készülök, hogy a Genesis „The Lamb Lies Down On Broadway” albumának esetéhez hasonlóan, szembe forduljak mindazzal, ami eddig volt és valami teljesen újat hozzak. Azt szeretném, hogy egy órán át új zenét produkáljak, és ha a közönség kibírja az első órát, akkor a másodikat a Genesis zenéjének szentelném.
Érdekes módon, Robert Frippnek volt egy menedzsernek mondható valakije, David Singleton, aki sok évvel ezelőtt, amikor kezdtem sikeres lenni a Genesis hangzás felújításával, elmondta Frippnek, hogy miben sántikálok, Robert azt mondta: „Engem nem érdekel a ’Genesis Revisited’. Engem a ’King Crimson Revisited’ érdekel. Vagyis megcsinálta mindazt, amire korábban esküdözött, hogy nem fogja, ismét játszotta mindazokat a King Crimson számokat, amelyeket megutált, de ez behozta a közönséget. A The Who is 103 éves korában még játszani fogja a „My Generation”-t. Emlékszem, amikor még Mick Jagger azt mondta: „El tudsz engem képzelni 40 évesen, hogy még mindig a ’Satisfaction”-t éneklem?” Most már majdnem 80, de még mindig énekeli. Ezt akarják az emberek. Ha ebben a szakmában még talpon marad valaki ilyen korában, akkor szerencséje van és hálásnak kell lenni érte.

PP:       Köszönjük Steve, maradj még sokáig talpon és sikeres.

Hamarosan beszámoló is érkezik a Jazz.hu portálra.

Fotók: Irk Réka