A korai húszas évek a jazz történetének olyan időszaka volt, amelyről csak nagyon kevés dokumentum és a valóságot pontosan bemutató feljegyzés maradt fenn. Ezeknek az éveknek a tárgyalása során kénytelenek vagyunk visszaemlékezésekre, a szemtanúk által elmondottakra, hallomásokból rögzített történetekre hagyatkozni. Nem csoda, hogy a korszak kiváló zenészei lassacskán héroszokká válnak, csakúgy, mint a népmesék szeretett alakjai. Igazolásul meghallgatásra érdemes az 1923-ban készült a „Crimes Blues” című felvétel.

A felvételek megítélésekor két fontos dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni: az egyik, hogy ebben az időben a lemezrögzítési technika nagyon kezdetleges volt, a másik, hogy a zenekarok gyakorlatilag ún. élő felvételt készítettek, azaz megjelentek a felvevő teremben és ugyanúgy játszottak, mintha a kocsmában vagy a tánchelyiségben lettek volna. Javításra, a zajok kiszűrésére, vágásra nem volt lehetőség. Erről tanúskodik egy 1923-ban készített felvétel, a „Canal Street Blues”. Joe Oliver és együttese lenyűgöző profizmussal volt képes kontrollálni saját játékát. A zene teljesen egyben van, nincs ritmuszavar, a muzsikusok értik és érzik egymást, mindenki tudja, mikor ki következik, mennyi ideje van a szólóra. A zenekar miközben forró és extázisra is csábító zenét játszik, a felvételeken teljesen fegyelmezett rend érezhető.

Ezeken a kezdetleges technikával rögzített felvételeken, a zenészek hihetetlen érzelmi töltéssel, ugyanakkor nagy profizmussal játszottak. Érezhető a szólók közben az emóciók fokozódása, szinte kitapintható a csúcspont, egy-egy rövid kiállással – ahogy a jazzben mondják: break-kel hangsúlyt is adnak neki. A break a későbbiek során teljesen természetessé vált a jazzmuzsikában, Oliver idejében azonban ez közel sem volt ennyire evidens.

A meghallgatásra ajánlott szám címe: „Riverside Blues, készült 1923-ban.

Ma már vitathatatlan, hogy jazzt játszani művészi tevékenység. Ez így volt a húszas években is, csak akkor még ezt ilyen formában nem ismerték el az emberek. Nem vitatható, hogy a jazz igen komoly koncentrációt és alkotó munkát igényel. Lényege a rögtönzés, a zenészek közötti folyamatos kommunikáció, ami a hallgató számára mindig meglepetésként hat, hiszen mindig új és friss, amit a zenészektől hallunk. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy e mögött komoly gyakorlás, felhalmozott rutin és egymás között előre megállapodott koncepció van. Oliver és fiatal kornettes zenésztársa, Louis Armstrong nagy találmánya és messze mutató újítása volt a kollektív improvizáció. Ami most természetesnek tűnik, az a jazz kialakulásának korában teljesen új volt, azaz, „fel kellett találni”. Ezt tette Oliver és Armstrong a kollektív improvizációval.

A „Snake Rag” című számban remekül megfigyelhető a kollektív improvizáció, amely során a négy fúvós hangszer egyszerre rögtönöz, azaz, egyszerre halljuk Joe Oliver és Louis Armstrong kornettjátékát Honore Dutrey trombonjával és Johnny Dodds klarinétjával. A zene forró, tele van energiával, robbanó lendülettel, érzelmekkel, őszinte lelkesedéssel. Ezt semmilyen technika nem pótolhatná.

A két nagy sztárról, Oliverről és Armstrongról már sok fontos tény és értékelés született, de meg kell említeni a klarinétos Johnny Dodds-ot is, aki mindent tudott, amit egy jazzmuzsikus abban az időben tudhatott. Szólói finom tónusúak, folyamatosak és érzelemmel telítettek. Stílusa tiszta, minden szentimentalizmustól mentes, még akkor is az tud maradni, ha környezetében a kornettek néha elszabadulnak.

Oliver többször is megváltoztatta a zenekarát. Az volt a célja, hogy zenekara továbbra is „a minta” legyen, afféle élcsapat. Ezt ő azzal akarta megteremteni, hogy növelte a zenekar létszámát, szaxofonokkal új hangzást produkálva. Kijelenthető, hogy ez a változtatás nem tett jót Oliver zenéjének. Halványult az a csodálatos eredetiség, amely jellemezte őt és zenekarát a New Orleans-i időkben és azt követően a korai húszas években. A zene kiszámíthatóvá vált, elmaradtak azok a hirtelen, meglepetésszerű szólók, melyek olykor szinte érzelmi kitörésként jelentek meg a darabokban. Csökkent a jelentősége a nagy felfedezésnek, a kollektív improvizációnak, kicsit szürkébb, unalmasabb lett az együttes játéka. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a zene minősége rosszabb lenne, hiszen mind a hangszeres játékososok tudása, mind az improvizációk színvonalasak. Ami hiányzik az az elementáris eredetiség, a kimódolatlanság, amelyet a New Orleans-i muzsikusok igazán tudtak.  

A „Wa Wa Wa” című felvételen fültanúi lehetünk a hangzásváltozásnak. 1926-ban már további változások előszele is érezhető volt. Visszautalva az első, 1925-ben bekövetkezett átalakulásra, amikor a Dodds testvérek azért léptek ki a zenekarból, mert elégedetlenek voltak a fizetéssel, 1927-ben Armstrong is elszánta magát és bármennyire fájt is neki, kilépett szeretett atyai jó barátjának zenekarából.

Volt Olivernek egy remekbe szabott kompozíciója, melyet később sokan feldolgoztak, talán a legnagyobb sikerrel éppen a régi tanítvány Louis Armstrong és Earl Hines, a kiváló zongorista. A darab címe „West End Blues”. Az első szólót Armstrong játssza, a másodikban Olivert hallhatjuk. Külön hangsúlyt ad a felvételnek Lil Hardin zongora-rögtönzése.

Armstrongról szólva tény, hogy nagyon sokat adott a zenekarnak, nagyban hozzájárult Oliver chicagói sikereihez és minden bizonnyal emelte Joe Oliver fényét is. Ugyanakkor Oliver nélkül nem biztos, hogy az az Armstrong lett volna, aki lett.

Az album kerek egész zenei anyagot tartalmaz, a két CD-n, jól követhető a zenei átalakulás, még akkor is, ha végeredményében az nem pozitív irányú.

Meghallgatásra javasolt felvétel címe: „You Are Just My Type”.