Most egy olyan lemezt mutatok be, amely mérföldkőnek minősíthető a progresszív nagyzenekari jazz történetében. A lemez főszereplője Stan Kenton és együttese, a címe: „New Concepts of Artistry in Rhythm”. A lemez eredeti anyagát 1952 szeptemberében Chicagóban rögzítették és 1989-ben készült belőle CD.
A zenei illusztrációk sorát a CD első számával kezdjük, amelyet a zenekar egyik kiemelkedő tudású zeneszerzője és hangszerelője Bill Russo komponált és a „Prologue” címet adta neki, alcíme: This is an Orchestra.
A jazz történetében ez ideig a free stílus megjelenésétől eltekintve talán semmi nem osztotta meg úgy a jazzvilágot, kiváltképp a közönséget és a kritikusokat, mint a Stan Kenton által kidolgozott és képviselt ún. progresszív stílus. Kentonnak egy bő évtizeden át - 1945-től kb. 56-ig - tartó fénykorában óriási, elkötelezett, mondhatni fanatikus rajongótábora volt. Kenton legnagyobb álma az volt, hogy eltörölje a komolyzene és a jazz között húzódó határvonalat. Nála többet senki sem tett tudatosan azért, hogy a jazzt a tánczene egy hallgatásra is alkalmas válfajából koncertzenévé avanzsálja.
Íme rögtön egy példa arra, hogy milyen eredménnyel járt a kísérlet. A következő felvétel a CD második darabja, ennek is Bill Russo a szerzője. A címe: „Portrait of a Count”.
Stanley Kenton 1912. december 15-én született a Kansas állambeli Wichita-ban. Gyermekkorát a polgári család kiegyensúlyozott, izgalom és megrázkódtatás nélküli, védett világában töltötte. Zenei neveltetése korán megkezdődött, hat éves korában szülei zeneiskolába íratták, ahol eleinte hegedülni tanult. Tíz éves volt, amikor Los Angelesbe költöztek, ahol édesanyja vett neki egy használt pianínót, mert úgy látta fia tehetséges zenész. Édesanyja tanárt fogadott mellé, de Stan sokkal jobban szeretett egyedül játszani, azt, amihez kedve volt. És amit Stanley szeretett, az valami olyasféle zene volt, amit akkor jazznek neveztek.
Hallgassuk meg a „Young Blood” című számot.
Később Kenton már, mint zongorista dolgozott Los Angelesben, Las Vegasban, Phoenixben, majd ismét Los Angelesben, ahol egy tizennégy főből álló együttes tagjaként játszott. A muzsika inkább tánczene volt, mint jazz, de Kentont nagyon érdekelte a jazzes hangzás.
1941-ben lépett fel először saját együttesével és rögtön sikert aratott. Különösen a hangszerelés volt új. Kenton remekül használta ki a tánczenekari felállásban szokásos rézfúvósokat, olyan szokatlan hangzást talált, ami különbözött a swing zenekarok megszokott világától.
Most hallgassunk meg ismét egy felvételt a „New Concepts of Artistry in Rhythm” című lemezről. A darabot Bill Russo komponálta, címe: „Frank Speaking”.
Kenton akkoriban egyáltalán nem tartotta fontosnak az állandó ritmust - és ezzel megelőzte korát. A big band korszak hanyatlása idején tette páratlanul népszerűvé saját nagyzenekarát. Zenéje nem táplálkozott a bluesból, és noha korát megelőzően modern volt, szólistái viszonylag későn kezdték beépíteni műveikbe a bebop újításait.
Tehát, Kenton első önálló együttese kezdetben tánczenét játszott, de fokozatosan áttért a koncertzenélésre, és egyre több jazzes és klasszikus elemet épített be muzsikájába. A következő felvétel is bizonyítéka annak, hogy Kenton zenekarában mindig kiváló felkészültségű, tehetséges muzsikusok játszottak. A darab Russo szerzeménye, címe: „23 degrees N – 82 degrees W”.
1951-ben Kenton egy általa megálmodott összetételű zenekarral végigturnézta Amerikát 3 teljes hónapon át, melynek költségei végül is kimerítették a bankszámláját. Személyesen veszített 200 000 dollárt ezen, ami 1951-es árak mellett iszonyatosan nagy összeg volt, de a zenészeket kifizette. Fantasztikus álom volt, de végül nem jött össze. A vonósok visszamentek a klasszikus zene világába, de a modern swing-zenekar maradt, és 1952-re összejött az egész Kenton korszak egyik legjobb csapata. Ez a zenekar hallható a most bemutatásra kerülő lemezen. És rögtön zenei példával is illusztrálom az elmondottakat. A felvétel Lecouna és Russell szerzeménye, címe: „Taboo”.
Kenton zenei koncepciójának megvalósításához két alapvető feltételt kellett megoldania. Szintetizálni egyrészt a komolyzenét, a jazzt és részben a tánczenét, másrészt egységessé tenni a zenekarban játszó különböző beállítottságú, stílusú, egyéniségű és hangzású muzsikusokat.
A következő felvétel Gene Roland kompozíciója, címe: „Lonesome Train”. Énekel Kay Brown.
Ami biztosan elmondható, hogy Stan Kenton igen jelentős katalizátor feladatot látott el a nagyszámú zenész és közreműködő között. Hiszen – bár a most bemutatásra kerülő CD-n „mindössze” 20 tagú zenekar játszik – ezelőtt a formáció előtt Kentonnak volt egy 43 tagot számláló együttese is. El lehet képzelni, milyen feladatot jelenthet ennyi – többségében öntörvényű – művészember egyben tartása.
Kenton zenekarának stílusa és játéka nagyon megosztotta a kritikusokat és jazzt szerető közönséget, sőt, szélsőségesen megosztotta. Voltak, akik a század legnagyobb zenei vívmányaként tartották számon Kenton muzsikáját, fanatikusan imádták, a magas szintű intellektus zenei megnyilvánulásának tartották. Mások kóklernek, sarlatánnak nevezték, zenéjét üresnek és tartalmatlannak bélyegezték. Érdekes momentum, hogy a Tábladzsungel címmel készített filmben, amely a fiatalkori lázadás első hollywoodi megjelenítése volt, Bill Haley „Rock Around the Clock” című rock and roll száma mellett a Stan Kenton együttes „Invention for Guitaren and Trumpet” című, Bill Holman kompozíció szerepelt.
Az ötvenes években a cool jazz is a klasszikus zene felé kereste az utat. Lennie Tristano, Dave Brubeck, John Lewis és a Modern Jazz Quartett munkássága mind ebbe az irányba mutattak. Míg az utóbbiakat a kamarazene, Kentont a szimfonikus zene érdekelte. Ő a korszak legnagyobb zeneszerzőinek Hindemithnek, Stravinskynek és Bartóknak az alkotásait tanulmányozta. Művei mind felépítésüket, mind harmonizációjukat, mind hangszerelésüket tekintve egyre inkább a szimfonikus zene világához közelítettek. Az együttes jellemzői voltak: a fémes hangzás, az extrovertáltság, ugyanakkor 1952-től egyre gyakrabban felfedezhető a swing szabályos lüktető ritmizálása, az eredeti jazzes alapanyag is, helyenként a balladai hangvétel, és jellemzően megmaradt a szólisztikus improvizáció. Mindezeket együtt nevezzük progresszív jazznek.
A kiváló Bill Russell kompozíciója következik, címe: „My Lady”.
A CD zenei anyagának kapcsán külön említést érdemelnek a szerzők és a hangszerelők. A lemezen szereplő kompozíciók csaknem felét a chicagói Bill Russel írta. A darabok stílusa és hangvétele egyenes folytatása azoknak, amelyek a 40-es évek végétől jellemezték az együttes játékát. A CD-n található Gene Roland furcsa hatású szerzeménye, a „Longsome Train”, továbbá Gerry Mulligan két szerzeménye és nem utolsó sorban Bob Graetinger egy darabja. Graetinger neve később válik kiemelkedően fontossá a Kenton együttes életében, amikor megírta a sok vitát kiváltó „City of Glass” című lemez zenei anyagát.
Kentonnak sok kritikusa volt és van ma is. Sokan a szemére vetik, hogy messze távolodott a jazztől, hogy muzsikájában elveszett a jazz igazi lényege a blues. Nehezményezik, hogy nem volt elég swinges, néha túl dagályos és nehézkes zenét játszott.
Szerintem Kenton, tagadhatatlan ízlésficamai ellenére, nagy alkotóművész volt, aki azzal, hogy teljesen új utat jelölt ki magának és kitartóan végigjárta azt, nagyon sokat adott korunk zenéjéhez. Hogy ez a zene mennyire volt jazz és mennyire inkább kompozíciós zene, még ma sem dönthető el, talán, nem is fontos kategorizálni. Értékes és különleges zene volt, mert a hallgatókat igényességre nevelte, mert amit adott, az magas színvonalú és kristálytiszta volt. És ezt minden zeneszeretőnek meg kell becsülnie. Valószínűleg ő találta ki a koncepció album fogalmát is, habár ebben nem vagyok egészen biztos.
Érdekes, hogy a progresszív jazzre mennyire rárímelt úgy 16-17 évvel később a progresszív rock fogalma. Az is rapszodikus, harsány, merész és egyenetlen volt, amely megpróbált áttörni saját műfajának korlátain. A kentoni hangzás visszaköszön a King Crimson "21st century schizoid man" című számában. De halljuk a kentoni utóhangokat még a Blood, Sweat & Tears és a Chicago lemezein is, azokról a progresszív jazz-rock zenekarokról nem is szólva, kiknek vezetői még Kentonnal játszottak a kezdetben, mint például Bill Chase vagy Don Ellis. A közönség is hasonló volt: az újra vágyó fiatal értelmiség.
Befejezésül hallgassuk meg azt a felvételt, amely – az előzőhöz hasonlóan – nem szerepelt az eredeti lemezen. A hangszerelést az a Bob Graetinger készítette, aki később a „City of Glass” szerzője is volt. Már ezen a felvételen is érzékelni lehet azt az utat, amelyet elkezdett. A darab egyébként egy standard, melynek címe: „You Go to My Head”.