A kollekció tehát két CD-ből áll, címe: „The Okeh Ellington”, megjelent a Columbia/Legacy kiadásában 46177 számmal.

A lemezek bemutatását egy 1927. március 22-én, a Columbia lemeztársaság stúdiójában rögzített darab meghallgatásával érdemes kezdeni. Az együttest, amelyet Duke Ellington vezetett ekkor még Washingtonians-nek nevezték, utalva az együttes törzstagjainak származási helyére.

A felvétel címe: „East St. Louis Toodle-Oo”. A trombitaszólót Bubber Miley játssza. Miley kiválóan érezte meg, hogy mit kíván a közönség és remekül transzformálta a melódiákat a kor kissé édeskés ízléséhez anélkül, hogy a muzsika veszített volna értékéből. Ugyanakkor nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Ellington együttes nevéhez fűződő „dzsungel zene” jellegzetességei kialakuljanak. Jó példa a leírtakra a „Black and Tan Fantasy” című felvétel, amely Duke Ellington and His Orchestra néven jelent meg, és amely 1927 novemberében készült az Okeh stúdiójában. Érdekessége ennek a blues kompozíciónak, hogy Ellington Chopin temetési menet című szonátájának dallamtöredékével fejezi be.   

Az 1927-es esztendő igen jelentős dátum Duke Ellington és zenekarának életében, mert 1927. december 4-től Duke Ellington lett a New York-i Cotton Club zenei vezetője, zenekara pedig a klub állandó együttese. A Cotton Club rendkívül népszerű volt New Yorkban, ahonnan a különböző rádióadók gyakran adtak közvetítést. Így, Ellington és együttese hamarosan az egész Államokban ismert, sőt elismert zenekar lett.

A „Sweet Mama”már a Cotton Club-os időszakból való, bár az 1928. január 9. készült felvétel időpontjában még csak néhány hónapja játszottak a klubban.

A Cotton Club különleges intézmény volt, a sok harlemi szórakozóhely közül is kiemelkedett. A díszletek és a berendezések rendkívül karakteresek voltak. Élő pálmafák, az afrikai dzsungelt idéző növények alkották a díszleteket, a parketten provokatív, erotikus táncokat lehetett látni, az egész hangulatot meghatározta egyfajta túlfűtöttség. Ezt reprezentálja a „Jungle Jamboree” című felvétel.

Ellington zenekarában több olyan kiváló muzsikus is volt, akik szorosan kötődtek a klasszikus New Orleans-i stílushoz. Ilyen volt a trombitás Miley, a klarinétos Barney Biggard, aki mellesleg King Oliver zenekarában is játszott, a baritonszaxofonos Harry Carney és természetesen maga Ellington is. Bár ő nem játszott sem Chicagóban és természetesen nem játszott New Orleans-ban sem, ugyanakkor – saját bevallása szerint is – nagyon sokat tanult a klasszikus jazz-zenészektől.

1928-ban egy tehetséges altszaxofonos került a zenekarba, aki aztán hosszú-hosszú éveken át Ellington hű zenész társa lett. A zenészt Johnny Hodges-nak hívták. A  „Diga Diga Doo” című felvételen hallhatjuk Hodges szaxofonjátékát.

1927 decemberétől harmincnyolc hónapon keresztül játszott Ellington és együttese a Cotton Clubban. A Club a zenekar számára igazi laboratórium volt, ahol az új zenei ötleteiket is kipróbálhatták a zenészek.

Az Ellington együttes a Cotton Clubban világklasszissá nőtte ki magát és ezzel együtt a zenekarvezető és komponista Duke is azzá vált. Mindez abban a furcsa társadalmi közegben történt, ahol csak a gazdag fehér ember számított embernek.

A társadalmi helyzet ellentmondásaiból adódó kihívás különleges kreativitást váltott ki Ellingtonból, amelynek következtében létrejött egyrészt egy egzotikus fekete ún. dzsungel zene, másrészt egy rendkívül sokszínű izgalmas hangszerelés. Igazolásul egy kiváló felvételt érdemes meghallgatni a lemezről.

A „The Mooche” című darab akkor készült, amikor az együttes az egyik legfényesebb csillaga volt New York éjszakai életének, amikor Ellington ontotta magából a jobbnál jobb kompozíciókat. Rendkívül hatásos a kísérteties hangzás, a három klarinét együttjátéka, a jellegzetes Miley trombitaszóló, valamint Baby Cox halk, ugyanakkor expresszív éneklése. Ez a muzsika nyilván drámaian hatott a Cotton Club egzotikus környezetében, de ha eltekintünk ezektől a mellékes hatásoktól a muzsikát hallhatjuk, az innovatív, humoros, változatos és jól hangszerelt muzsikát.

Hasonlóan különös példát találunk a második CD harmadik számában. A „Sutarday Night Function” című kompozíció egy méltóságteljes alternatív blues, gospel-es hatásokkal. Elképzelhető milyen hatást gyakorolt a korszak fehér turistáira ez a hangzás, és megérthető, hogy mivel babonázta meg Ellington a hallgatóságát.

A dzsungel zene valóságos dzsungel lázat váltott ki, és nemcsak Harlemben és a Cotton Clubban, hanem egész Amerika szerte. A dzsungel mánia klubnak óriási sikert és természetesen hatalmas bevételt, a zenekarnak és Ellingtonnak széleskörű elismertséget hozott.

1929 novemberében egy korszakos változás következett be az együttesben. Miley kilépett, a helyén az Ellington együttes későbbi korszakainak legnagyobb trombitása Cootie Williams lett a zenekar tagja. Őt először az 1929 novemberében készített „Lazy Duke” című felvételen hallhatjuk. Az Okeh Ellington gyűjteményes album első felvételeinek minősége még kissé durvának hallatszik. A jobb hangminőség először a „Take it Easy”-nél érezhető és folyamatosan nyomon követhető a technikai fejlődés.

Hasonlóan kiváló, sodró ritmusú felvételt hallgathatunk meg a második CD-ről, a darab közepén egy remek Cootie Williams szólóval, címe: „Old Man Blues”.

A The Okeh Ellington zenei anyaga nem nélkülözi a kötöttségeket. A zenekar mindig megtervezetten szól, a hangszeres szólók megformáltak, a darabok strukturáltak, a tónusok kipróbáltak, a melódiák változatai kitaláltak. Mindez hatalmas lépést jelentett a jazzmuzsikában, hiszen a CD-ken hallható hallott felvételek alig néhány évvel később készültek, mint Joe King Oliver Chicagóban felvett igazi klasszikus, eredeti, forró New Orleans-i improvizációi. A remek együtthangzást figyelhetjük meg az „I Can’t Realize You Love Me” című felvételen. Énekel: Sid Garry, trombitaszólót játszik: Cootie Williams, trombonon: Juan Tizol.

Ellington zenekarának hangzása, a hangszerek tónusai a szerkesztettség mind Duke zsenialitását dicsérik. Szinte korona az eddig elhangzottakra a „Mood Indigo” című felvétel.

Az Okeh Ellington című két CD-t magába foglaló kiadvány jó szívvel ajánlható mindazoknak, akik szívesen tartanak a gyűjteményükben átfogó, korszakokat tartalmazó zenei anyagot, hiszen ez a kollekció Ellington egyik legtermékenyebb korszakát mutatja be és tanúi lehetünk a jazz nagy lépésekkel megindult fejlődése kezdeti szakaszának.