Ezzel újra indult a Harmónia Jazzműhely (hivatalos nevén: Harmónia Műhely Alapítvány) által kezdeményezett, ebben az esetben, a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott, jóformán majdnem húsz éve folyó zenész cserekereskedelem. Cserében Anglia világsztár státuszú énekesnője, Liane Carroll jön június 3-án, pénteken a BJC-be.

De vissza Londonba. A nemes hagyományok nem haltak még ki. Próba alig volt, talán félórára maradt idő, de ez alkalommal nem azért, mert az angol kollegák akadtak el a londoni dugókban, hanem most a British Airways hozta a formáját: a gépnek nem akaródzott felszállni a Ferihegyen, majd hosszan és kéjesen keringett a Heathrow felett egy körmét rágó Rezsővel, míg a légiforgalmi irányítók nagy kegyesen landolni engedték.

Nem meglepően, Rezsőt aggasztotta, mi lesz, ha alig marad próbára idő, hiszen a standardek mellett négy saját szerzeménnyel utazott a tarsolyában. Aggodalomra, mint kiderült, egyáltalán nem volt ok. Zenésztársai első osztályú profik és edzett „magyar szakosok” voltak. Az élvonalbeli szaxofonos, Julian Siegel az előző hetekben játszott Oláh Krisztiánékkal a BJC-ben,

de először 12 évvel korábban lépett fel ugyanott Sárik Péterrel, a 606-ban pedig együtt játszott Bolla Gabival és a néhai Peter Kinggel a 2008-as londoni jazz fesztivál „szaxofonos csúcstalálkozóján”, és Oláh Dezsővel is muzsikált ugyanott. A bőgős Misha Mullow Abbado, a világhírű néhai karmester, Claudio fia Lakatos Sosóval esett át a „magyar tűzkeresztségen”. Chris Higginbottom, a dobos szintén játszott Sosóval, sőt Oláh Krisztiánnal is Londonban, ugyancsak ott kísérte Horváth Cintiát.

A klub este ½ 7-kor beengedi a vendégeket, hiszen sokan vacsorázni szeretnének a zene előtt, noha a koncert csak 8-kor kezdődik, de akkor már nem lehet se próbálni, sem pedig beállni. A zenészek is megvacsoráztak (ott mindig a klub költségén) és az asztalnál még elméleti próbát tarthattak.

Végül eljött az ideje, hogy a fiúk átcsapjanak az elméletből a gyakorlatba. Rezső Lou Donaldson „Blues „Walk”-ját választotta nyitószámnak, ami már csak azért is ideillő, mert Donaldson nem véletlenül nyitotta minden koncertjét ezzel a számmal, másrészt pedig, szaxofonos szerzeménye lévén, azonnali alkalmat adott Juliannek is a kibontakozásra. Rezső kezdett és teljesen modern felfogásban, könnyeden, de határozottan formálta a maga képmására a dalt. Julian gyönyörűen vette a lapot. Misha bőgőjének ritmikája csodálatos volt kíséretben és az érdekes megoldásokban bővelkedő szólóban egyaránt, míg Chris dobjátéka, noha határozott, de ideálisan diszkrét meghajtást nyújtott a zenekarnak.

Ezt a bemelegítést Rezső maga szerezte főhajtása követte Herbie Hancock előtt. A kiérlelt kompozícióban a mester hatása úgy érvényesült, hogy elkerült minden imitációt. Julian egy rövid, de nagyon hatásos zongora bevezető után kezdett szólózni, de – hála Rezső leleményes kíséretének – egyre inkább duett jellege lett a két vezér szólista játékának. Rezső ezt követő szólója önmagában is megért egy misét. A szám végén már minden zenész mosolygott és a közönség is beindult.

A harmadik téma a „Body and Soul” volt, a szám, amelyet Coleman Hawkins emlékezetes, 1939-es felvétele tett jazz körökben halhatatlanná. De Rezső és a többiek felfogásában ez nem Hawkins előtti tiszteletadás volt, hanem egy gyönyörűen átérzett, élveboncolása a témában rejlő lehetőségeknek. Ha nem tudom az ellenkezőjét, biztos nem hiszem el, hogy Rezső és Julian aznap találkozott először és hogy mindössze félórát próbáltak. A szám megnyitása olyan összjátékot produkált a két zenész között, amit tanítani kellene, ha lehetne. Chris és Misha óriási szakmai alázattal kísérte őket. Olyan volt az egész feldolgozás, mint egy lírai költemény dalba öntve.

Egy nagyon megkapó, de egyáltalán nem egyszerű szám következett Rezső tollából, a „Mátyás Tér” (Matthias Square), ami a fiatal zenész saját földrajzi és zenei hátterét keltette életre váltakozó ritmusokkal, szellemes fordulatokkal, amelyekben egyaránt helyet kapott a roma és a jazz tradíció. Julian, ez esetben szopránszaxofonon, tökéletesen átérezte a szám hangulatát és érzelmi töltetét. Ritkán hallottam ilyen érdekes ötvözetét a kortárs elemeknek és a romantikának.

Az első szett a „Stella By Starlight”-tal zárult. Megint csak, minden sémát vagy utánzást elkerülve, nekem ez változata ennek a gyakran játszott standardnek teljesen frissnek tűnt, a zenekari részek pedig az ötvenes évek „cool” iskolájának hangulatát idézték. Rezső szólója viszont határozottan ebbe az évszázadba tartozott és utána Misha ismét kibontakozhatott.

A szünet után a fiúk Rezső „Dream Colours” című számával tértek vissza. A témának kifejezetten modern klasszikus íze volt. Úgy volt megszerkesztve, hogy ameddig Rezső és Julian együtt játszott az elején, az ember nem volt biztos benne, hol végződik a kompozíció és hol kezdődik az improvizáció, annyira egybeforrott jellege volt a játékuknak. Rezső rögtönzése sok szempontból megmaradt ebben a modern klasszikus vénában és Chris Higginbottom dobjátéka leheletnyi érzékenységgel igazodott a koncepcióhoz.

Az „On Green Dolphin Street” című örökzöld szvingesebb változata hozott újabb színfoltot a repertoárba. Julian robbanékony és szenvedélyes szólóját Rezső majd Misha játéka követte hasonló vénában, de végén az addig indokoltan és jó ízléssel visszafogott Chris is bevethette a nehéz tűzérséget.

Újabb hangulatváltás jött Jule Styne, Chet Baker által is megénekelt örökzöld dalával, az „I Fall In Love Too Easily”-vel. Gyönyörű, érzéssel teli, de visszafogott interpretációját hallottuk ennek a feledhetetlen balladának.

Ezután ismét felpörgött a hangulat Sonny Rollins „Oleo”-jával, a szerző szellemében fogant tüzes változatban. Chris és Julian nyitott, robbanékony formában, és Rezső ugyanebben a felfogásban rohanta le a billentyűket. Végre hallhattunk egy terjedelmesebb dobszólót is Christől, aki anélkül, hogy szétbombázná a produkciót, olyan dinamikával, érzékenységgel, de mégis szenvedéllyel dobol, hogy azt öröm volt hallani. Többet is kibírna tőle az ember.

Chuck Wayne szerzeményével, a Miles Davis által világhírűvé tett „Solar”-ral zárult az est. Rezső invenciózus és leleményes szólója, részben tematikus improvizációja tette emlékezetessé számomra ezt a változatot, no meg Misha és Chris nem túl hosszú, de remekbeszabott duettje.

A közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta Jónás Rezsőt és brit zenésztársait, akik ebben a remek koncertben sikeresen felidézték a jazz minden hangulati árnyalatát, egymásra élvezettel odafigyelve rögtönöztek és a kezdettől fogva olyan egységbe forrtak, ami – első találkozás eredményeképpen - a műfajban nem otthonosak számára hihetetlennek tűnhet.

Csodálatos kulturális exportnak bizonyult ez az este. Jónás Rezső, ha már így játszik az előtte álló hosszú út elején, nagyon nagy ígérete a magyar jazzvilágnak.

London - 606 Club / Harmónia Jazzműhely, 2022. május 26. 

Fotó: Jónás Rezső, Irk Réka, Sztraka Ferenc, 606 Club