Merre tart a jazz, mint műfaj?

Erre a kérdésre sajnos nem tudok átfogó magyarázattal szolgálni. Van erről valamiféle érzésem, elképzelésem, de valahogy, ahogyan egyre idősebb leszek, ezek a benyomások egyre másra megdőlnek. Ebből fakadóan pedig egyre kevésbé lesznek valóban fontosak. A műfajban tetten érhető tendenciák véleményem szerint minden esetben divatirányzatok. Egyvalaki kitálal valami érdekes dolgot, a többiek odaállnak mögé és utánozni kezdik. A valódi fejlődés, innováció sohasem a tendenciák mentén születik meg, hanem az individuum kreativitása hozza őket létre. Szóval, amikor azt hisszük, hogy erre vagy arra tart a jazz, akkor mindig jön egy új arc, aki az egészet keresztülhúzza, és egy egészen más irányba viszi el. Ráadásul mindenki felkapja a fejét, és őrá figyel.
Mindezzel együtt azt gondolom, azt érzem, hogy a műfaj kétfelé nyílik. Az egyik irány a smooth jazz, könnyebben, vagy egész könnyen emészthető, hallgatható, már-már popzenei sztereotípiákat puffogtató irányzatai, amelyek egyre erősebbek. A nagy fesztiválok is nagy előszeretettel építik fel programjaikat ezekből a produkciókból, érthető üzleti szempontok alapján biztosra szeretnének menni.
A másik irány ennek homlokegyenest az ellenkezője: egyre bonyolultabb megoldások, sokszor már az eljátszhatatlanság, hallgathatatlanság határait súroló zenei megfogalmazás. Ez is nagyon erős jelenléttel bír a világ jazz színpadain.
Valahogy a kettő között levő attitűd, amely a közönséget nem nézi hülyének, de ezzel együtt gondoskodó, tanító, nevelő szándékú, az talán jelenleg a háttérbe szorul a korábban említett két szélsőség mellett. Szerintem az őszinteség, és a motivációnak az a formája, amely mentes a manipulatív dolgoktól, az nagyon hiányzik. Ezalatt azt értem, hogy

nem azért játsszunk, hogy a közönségnek vagy a szakmának feleljünk meg, hanem pusztán azért, mert az van bennünk, amit épp eljátsszunk. Az egyensúly, az lenne fontos itt is, mint mindenben.

Merre tart Magyarországon a jazz?

Kis hazánkban is hasonló tendenciákat látok. Hozzátéve azt, hogy úgy érzem, a közönség hálás az őszinteségért.
Hatalmas zajban élünk, és aki a hangosabb, az nem biztos hogy az értékesebb. Valahogy arra lenne nagyon nagy szükségünk, hogy a kritika, a művész és a hallgató közötti ‘híd’ felelősségteljesebb szerepet vállaljon a nagy egészben. Olyan ez, mint amikor a pincér az étteremben nincsen képben arról, hogy mit is főztek aznap a konyhában. Ha a vendég nem tudja, mit ehet vagy épp mit eszik, akkor nem tud odamenni a szakácshoz, hogy megkérdezze az aktuális menü részleteiről. Nagyon fontos a tálalás, a kommunikáció, főleg ha nem rántott húst krumplipürével főz az ember.

Nálunk nagyon komoly dolgok történnek. Hál’ isten a fiatal generáció már anyanyelvi szinten kommunikál angolul és más nyelveken. A lehetőségek egy külföldi szemeszterre teljesen nyilvánvaló módon adottak, szóval ha a fiatalokra figyelünk, akkor nagyon sokat lehet tanulni. Én régóta erre törekszem. Persze kicsit nehezebb a kérdés, mióta nem foglalkozom napi szinten tanítással, de még így is van lehetőségem arra, hogy meghallgassak olyan fiatalokból verbuválódott produkciókat, akik valóban innovatív megközelítéssel állnak a műfajhoz. Számomra fontos dolog annak a tisztázása, hogy ez nem verseny, nincs jobb vagy rosszabb produkció. Olyan van, hogy szeretem vagy kevésbé szeretem, elér valaki a zenéjével vagy sem. 

Merre tart a magyar közönség?

A magyar közönség különleges és érdekes. Szkeptikus, gyanakvó, sok esetben elvárja, hogy a pénzéért szórakozást kapjon. Ezzel szemben roppant hálás, amint megérzi, hogy nincs ‘átverve’.
Sajnos az is igaz, hogy a jazz nem könnyű. Nem lehet erőfeszítés nélkül még hallgatni sem. Kicsit oda kell fordulni egy-egy koncert előtt, vagy épphogy csak el kell engedni a különböző elvárásainkat. Ez sokat tud segíteni, amikor az ember beül egy előadást meghallgatni.

A ‘cirkusz’ persze nálunk is, mint bárhol a világon, mindig győz... sokkal egyszerűbb befogadni, és megmérni. Az emberek mindig összehasonlítanak. "Ő hosszabban tartotta azt a bizonyos hangot, ő pedig milyen gyorsan játszott…" Amit kézzelfogható módon meg lehet mérni, azt sokkal könnyebb a hallgatónak a saját rendszereiben elhelyezni, ezért bárki egy pillanat alatt otthon érzi magát egy ilyen helyzetben. Ettől aztán szívesebben is hallgat olyan zenét, amely erre a helyre viszi el őt.

Évek óta hősies, de hál’ istennek nem eredménytelen küzdelmet folytatsz a big band, jelesül a Modern Art Orchestra életben tartásáért. Miért tartod ezt fontosnak?

Egyrészről mindenkinek van egy útja. Én azt éreztem meg viszonylag korán, hogy az én utam a nagyzenekaron át vezet. Így, a mai napig nem kérdés, hogy nekem ezt kell csinálnom. A nagyzenekar és a jazz-nagyzenekar - más néven big band - kultúrája egy rendkívül fontos fórum bármely ország jazz színterén. Az a fajta “artisztikus” vonal, amelyet  a MAO-val képviselünk, egy valódi műhely. Egy olyan fórum, ahol az ember kipróbálhatja a dolgait, megtanulhat bánni a nagyzenekar hangszereivel, hangszercsoportjaival. További inspirációt gyűjtve ezáltal újabb darabok megírásához. Ezért vagyunk, ezért csinálom. Áprilisban, Cseke Gábor szerzői lemezének bemutatója előtt sikerült egy konferansz szövegemben olyan módon ábrázolni a zenekar munkájának eredményeit, hogy - idézem: “ha az alakulás óta, a MAO-nak írott darabok szólamainak kottáit egymás után ragasztanánk, akkor az öt vonal elérne a Holdig…” - Ez úgy ott jött, nyilván mindenki lefordult a székről, de mindenesetre tényleg iszonyatosan sok anyag gyűlt össze a kottatárunkban, amely biztosan nem született volna meg, ha nincs ez a zenekar.

A jövő évadban, egy olyan mesterkurzust nyitunk meg, amelyre zeneszerző-hangszerelőket várunk. Olyan művészeket, akik nem most kezdik a big banddel való ismerkedést, de a MAO-t elég inspirálónak érzik ahhoz, hogy egy hónapot az életükből azzal töltsenek, hogy az én és kiváló kollégáim instrukciói alapján elkészítsenek egy 10-15 perces programot.

A 2019/2020-as évadban minden BMC nagytermes koncertünk előhangjaként egy-egy új szerző mutatkozik majd be a közönségnek. Kíváncsian várom, hogy kik jelentkeznek majd.

Mennyi idődet emészti fel a MAO életben tartása?

Viszonylag sok időmbe telik mindez, bár mára már egy több főből álló stáb is segíti a munkámat. Az én feladatom egyre inkább átalakul és a “mindenesből” próbálok valóban "művészeti vezetővé" válni. Komponálni, hangszerelni, koncepciókat kitalálni és nem utolsó sorban gyakorolni a hangszeremen.

És végül vissza az irányzatokhoz, merre tart művészetében Fekete-Kovács Kornél?

Folyamatosan tanulok, fejlődök az írásban és játékban egyaránt. A klasszikus kortárs zene egyre inkább tetten érhető a darabjaimban, de nagyon fontos a korábban említett egyensúly. Jazz zenész vagyok, egy olyan nyitottsággal, amelybe nagyon sok minden belefér, és ezt a sok dolgot igyekszem a gondolataim, érzéseim kifejezésének a szolgálatába állítani, nem pedig valami öncélú módon “odatenni”. Ha a dramaturgia azt kívánja meg, akkor egy három akkordos “pop-dal” születik, de ha arról van szó, akkor a bitonális akkordok és bonyolult hangzások és struktúrák is meg kell, hogy szólaljanak. Nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol ezekről. Én magam, nagyon sokat dolgozom, elmélkedem ezeken a darabokon, mielőtt a próbaterembe viszem őket. A kétségeim, bizonytalanságaim természetesen nekem is megvannak magammal kapcsolatban, de ezekre még otthon, a négy fal között kell megtalálnom a válaszokat. 

Fotó: Irk Réka