Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.
Ornette Coleman jelentőségét a jazz történetében mindenki ismeri, aki kapcsolatba került a műfajjal az elmúlt hét évtizedben. Első lemezei az 50-es évek legvégén jelentek meg és óriási feltűnést keltettek, mint a kritikusok és a „szakma”, mind pedig a közönség körében. Most mindenki hozzájuthat a korszakalkotó felvételekhez.
Bántóan keveset tudunk a görög jazz jelenéről (és múltjáról), pedig némi internetes kutakodás után kiderül, az Akropolisz árnyékában is virágzó jazzélet folyik nívós együttesekkel és nemzetközi mércével mérve is jelentős szólistákkal. A legismertebb görög hangszer, a lantfélék családjába tartozó hosszú nyakú, általában pengetővel megszólaltatott buzuki ugyan ritkán kap szerepet jazzkontextusban (kivételt jelentenek például Nina Simopoulos lemezei), viszont a gitár annál népszerűbb jazzhangszer, melyet szólóban és együttesben egyaránt nagy sikerrel alkalmaznak görög muzsikusok. Közéjük tartozik a kitaposatlan művészi ösvényeket járó negyvenkét éves Giorgos Tabakis is.
Számomra a megmondóemberi állapot most nem játszik! Kritikusi életem folyamán ugyan volt néhány alkalom, amikor értékítéletet mondtam egyes zenészek megjelent lemeze vagy koncertje után, de erre a „hibámra” nem szívesen emlékszem. Nem vagyok ugyanis híve annak, hogy ledrongoljam egy szuverén alkotó aktuális érzelmi állapotát tükröző alkotást – amennyiben persze elfogadjuk az esztétika ezirányú tételeit. Sokszor inkább hallgatok vagy esetleg „érted haragszom, nem ellened” hozzáállással mondok el egy-két észrevételt. Mint ahogy most is…
Összesen tizenhat kompozíciót talál a hallgató a norvég trombitás Arve Henriksen és az erdélyi gitáros Emil Gherasim Opaque Lights című lemezén. Henriksen elsősorban korántsem érces, inkább a fuvoláéhoz hasonlóan lágy trombitahangjáról ismert, Gherasim - művésznevén Fluidian - pedig olyan gitáros, aki a zenei minimalizmus és az úgynevezett „hangfestés” mellett kötelezte el magát.
A magyar jazz „középgenerációjába” tartozó cimbalomművész már szinte mindent megvalósított az életben, ami egy muzsikus számára szakmailag elérhető: játszott világhírű szimfonikus zenekarokkal és szólistákkal; a hazai jazz és világzene jelesei készítettek közös lemezeket vele; tagja lehetett vezető magyar hangszeresek zenekarainak (Tűzkő Csaba, Dresch Mihály, Borbély Mihály, Tóth Viktor), sőt Charles Lloyd egyik újabb albumán szintén szerepet kapott. Tegyük hozzá: magyarországi jazzelőadókat ritkán érik efféle megtisztelő felkérések világhírű amerikai zenészek részéről.
A dupla album alcíme: „Her Greatest Hits & Remixes” azaz Nina „legnagyobb sikerei és remix felvételei” egyértelműen jelzi, hogy korábbi albumok válogatott számainak újrakiadásáról van szó. Ez már csak azért is így van, mert az ikonikus énekesnő és sajátos stílusban játszó zongorista már csaknem 20 éve elhunyt.
Mint minden művészeti alkotást, Ayumi Tanaka albumát is számos oldalról közelíthetjük meg. Jelen kritika azt veszi alapul, hogy e zenei produkció (a lemez magyar címe Víz alatti csend) visszavezethető (s talán vissza is vezetendő) bizonyos 1945 utáni művészeknek a csendről szóló meditációjáig. Minthogy felsorolhatatlanul sok műről lehetne szót ejteni, most elégedjünk meg két különösen jelentős alkotás felidézésével. Nem állíthatjuk, hogy közvetlenül inspirálták Tanaka szerzeményeit, de spirituális jelenlétük a CD-n nagyon is elképzelhető.
Bizony már harminc év telt el azóta, hogy Natalie Cole Unforgettable c. albuma megjelent és egy zsák Grammy-díjat besöpört. A remek énekesnő a legnagyobb fekete amerikai személyiségek egyikének, Nat King Cole-nak volt a leánya. És azt is el kell mondani, hogy a technika segítségével énekelhetett duettet szeretett édesapjával, ami biztos belépő volt a világsikerhez.
Valahol azt olvastam, Mathias Eick előző ECM-lemeze, a Ravensburg tematikus folytatásának szánja új albumát, vagyis nem ellenezné akár a Ravensburg 2 címet sem. Valljuk be, nem túl bíztató kezdet: egy lemez, mely csupán egy másikkal való összehasonlításban létezik, annak mintegy a megnyújtása – olyan ez, mintha ars poetica helyett szegénységi bizonyítványt állítana ki magáról egy előadóművész, és még csak nem is idézőjelbe téve, avantgarde gesztusként. Rossz előérzetünket támasztja alá a lemez szokatlan rövidsége is: 40 perc alatt marad a hétszámos gyűjtemény, miközben a kiadótól az ennél jóval hosszabb műsoranyagokat szoktuk meg.
Közhelyesen azt mondhatjuk, minden jó zene helytáll önmagáért, az általa kiváltott elbűvöltségnek és megrendülésnek nincs szüksége zenén túli kiegészítő információkra ahhoz, hogy megvalósuljon. Az életrajzi adatok és a komponálás körülményeinek ismerete a legtöbbször nélkülözhető tudás az esztétikai befogadásban.
Ennek a lemeznek története van. 2022 novemberében lesz a 65. évfordulója a Village Vanguard első élő felvételének, akkor Sonny Rollins koncertjét vették fel. 2007-ben mozgalmas év volt McBride számára: a Carnegie Hallban lépett fel szeptember 18-án pont Sonny Rollins-szal és Roy Haynes-szel (Rollins első fellépésének 50. évfordulóját ünnepelték), és megkereste a Village Vanguard tulajdonosa, Lorraine Gordon az azóta a kortárs amerikai jazz Midas királyává vált bőgőst és basszistát, hogy lépjen fel a klubjában. Egy kikötése volt, mert jól ismerte vonzódását más műfajokhoz, hogy ne legyen funk, ne legyen pop, igazi jazz szóljon. Ekkor alakult meg az Inside Straight, amelyben még Carl Allen dobos, Steve Wilson szaxofonos, Eric Reed zongorista és egy McBride által felfedezett őstehetség, Warren Wolf vibrafonos játszott. Egy hét eredménye egy lemezszerződés lett a Mack Avenue-val.
Jon Batiste-ot nem idén jelölték először Grammy-díjra. Nem aprózták el a dolgot – rögtön tizenegy ajánlást kapott, ebből nyolcat nemrégiben megjelent We Are című lemeze kapcsán. Maga a jelölések magas száma is sokat elárul a lemez és az előadó jelentőségéről (csak egyetlen alkalommal fordult elő a történelem során, hogy valaki ennél is több Grammy-nominációt kapott), de azt is érdemes figyelembe venni, hogy a kategóriák milyen széles skáláját fogják át e jelölések a jazztől az R&B-ig és tovább. Az az egyáltalán nem mellékes adat szintén föltűnhet a kritikusnak, hogy Verve-előadót még soha nem javasolták ennyiféle kategóriában Grammyre.
Pontosan tudják a hazai jazzszcéna szereplői, hogy milyen fantasztikusan sokoldalú zenész a zongorista Rátonyi Róbert. Jazz, pop, színházi zenék, filmzenék, reklámzenék, rádióműsorok zenei kísérete… Ezt felsorolni is nehéz, de talán nem is szükséges. Jól ismert alakja a hazai zenei életnek, ráadásul tanít is, tehát átadja a tudását és a tapasztalatait a pályára készülő ifjabb nemzedéknek. Mindemellett nagyra tartott komponista és hangszerelő is.
H | K | Sze | Cs | P | Szo | V |
---|---|---|---|---|---|---|