A Modern Art Orchestra munkásságát követve megállapítható, hogy rendkívüli változatossággal működik a zenei világ minden területén. A teljesség igénye nélkül: számos ikonikus vendégművésszel voltak közös koncertjeik Tom Harrelltől Benny Golsonig, felvállalták nagylélegzetű zeneművek előadását Csajkovszkíj Diótörőjétől Gershwin Porgy and Besséig és a  zenekar tagjainak műveit bemutató szerzői esteket Bacsó Kristóftól Cseke Gáborig. De olyan tematikus koncertek is voltak, amelyeken Count Basie, Gil Evans, Buddy Rich vagy Thad Jones nagyzenekarainak szellemét idézték.

Azért nem azt írom, hogy Budapest-Szöul tengely, mivel előző napon volt egy Pécs-Szöul tengely is. Az előzmény: Tony 2023-ban koreai zenészekkel turnézott a távoli országban, és ismerkedett meg számos kiváló ottani muzsikussal. Aki kicsit is tájékozott a jazz történetében, az tudja, hogy például japán vagy indiai jazzmuzsikusok már az 50-es évektől kezdve bekapcsolódtak az amerikai, ill a nemzetközi jazzéletbe, és ez a folyamat azóta más ázsiai országokra is „átterjedt” Koreától Kínáig.

Aligha van a főváros virágzó jazzéletében még egy olyan tematikus sorozat, mint az Opus Jazz Clubban minden hónap második keddjén (kivéve a nyári három hónapot) a MAO aktuális (a bemutatásra kerülő lemezhez illeszkedő) kamaraegyüttesének „Legendás albumok” sorozata. A 2017 óta futó rendezvényszéria eddigi több mint félszáz koncertje a műfaj történetének meghatározó fontosságú nagylemezeit mutatta be korszerű tálalásban – teltházakkal!

Idősebb jazzrajongók azonnal tudják, hogy mire is utal a cím, de a fiatalabbak is hallották már, hogy a legendás Blue Note kifejezés nemcsak az első független, egyben jazztörténeti fontosságú lemezkiadót takarja, de szinte stílusirányzatot is képvisel: a műfaj legkiemelkedőbb, leginkább időtálló vonulatát, a hard bop legjobb előadóit, akik egyben márkás zeneszerzők is voltak.

Több mint egy év telt el azóta, hogy ugyanezekkel a résztvevőkkel egy remek koncertnek voltunk szem- és fültanúi a Harmónia Jazzműhely jóvoltából a Budapest Jazz Clubban. Így aztán nagy örömmel olvastam a Háló januári programjában, hogy kivételesen nem a hónap második keddjén, hanem jóval későbben lesz az idei év első jazzestje a főváros kellemes klubhangulatot garantáló jazz-színhelyén.

A múlt század egyik jazztörténeti fontosságú gitárművészét külföldön lényegesen jobban ismerik, mint szülőhazájában. Ennek az az oka, hogy mindössze 21 évesen, 1948-ban emigrált, így pályája Nyugat-Európában és Amerikában bontakozott ki, itthon azonban agyonhallgatták és évtizedek során is csak néhány fellépése volt. (Két éve az év végi szavazáson magyar jazzlegendákra is lehet szavazni, akiket az év folyamán bemutatunk kedves olvasóinknak, hogy életben tartsuk emléküket – a szerk.)

Érdekes, hogy az ECM kötelékében alkotó művészek között többen is készítenek olyan albumokat, amelyekről azt mondhatjuk, hogy „ott folytatják, ahol előzőleg abbahagyták”. Szerencsére ez szinte mindig egyfajta minőségi garanciát jelent.

A sokoldalú énekes-zeneszerző-hangszerelő igazi meglepetést okozott az Opus közönségének, amikor a jazz gyökereihez visszatérő programmal bűvölte el a lelkes hallgatóságot. Igaz, hogy már korábban is volt Gershwin vagy Cole Porter „projektje”, de ilyen vérbő, a Nagy Amerikai Daloskönyvet „fellapozó” komplett programot még nem hallottam tőle, pedig indulásától követem pályáját.

Mintha áramütés ért volna, amikor valahol értesültem Keith Jarrett új lemezének híréről. Ismeretes, hogy az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb jazzművésze, már évekkel ezelőtt sajnálatosan visszavonult. Így aztán gyorsan kiderült, hogy az „újnak” hitt lemez felvételei 32 évvel korábban készültek, ami persze semmit sem von le az értékéből, sőt...

Decemberben sem hiányozhattam a MAO koncertsorozatáról, amelynek szorgos látogatója vagyok immáron nyolcadik éve. Ezúttal ismét egy Herbie Hancock album került sorra, és – ha nem tévedek – ez a harmadik volt a „Takin' Off” és a „Maiden Voyage” után.