A legeklatánsabb példa talán mégis a Dies Irae téma, mely számos ponton változatlan dallami formájában került bemutatásra úgy a klasszikus zenetörténet gyászmiséiben, mint egyéb zeneművek idézeteként. Liszt Ferenc Totentanz című opusában az említett motívum parafrázisa elemi erővel jelenik meg. Lisztnek egyébként szokása volt, hogy korábbi klasszikusokat, így például Beethoven szimfóniáit – Kocsis Zoltán találó szavaival élve – saját házi használatára, zongorára adaptálta.

Az alábbi példákban közös, hogy mind a zenei allúziók, mind pedig a teljes feldolgozások esetében az eredeti mű új megvilágításba kerül, ezáltal új értelmezést nyer. Ehhez hasonló nagyszabású zenei vállalkozásba fogott az európai jazz egyik kimagasló alakja, az észt Kristjan Randalu, melyhez partneréül a szakmában veteránnak számító, a 70-es években Miles Davis és Elvin Jones zenekarait is megjárt amerikai David Liebman szaxofonművészt választotta. Kettejüket több, mint 30 év választja el, – mely egy olyan gyorsan fejlődő, folyamatosan változó műfaj esetében, mint a jazz zene, igen jelentősnek mondható – ám együttműködésüket a lehető legnagyobb összhang jellemzi – a szó bármely értelmében.

Randalu 1978-ban született Tallinban, ám gyermekkorát már Karlsruhéban töltötte. Klasszikus zongora tanulmányait Stuttgartban végezte, ám ekkor figyelmét egyre jobban felkeltette a jazz. 2001-től a londoni Royal Academy of Music intézményben Django Batestől tanult, ezt követően pedig a Manhattan School of Music-ba tette át székhelyét. Pályafutása során számos világsztárral dolgozott együtt, többek között Ari Hoeniggel, Mark Guilianaval, vagy a jelen lemezen is közreműködő Dave Liebmannel. Zenei munkásságának köszönhetően 2006-ban Grammy-díjra jelölték, 2012-ben pedig elnyerte az Észt Zenei Díjat az év jazz-albuma kategóriában.

Liebman 1946-ban született New Yorkban. A Davis és Jones nevével fémjelzett 70-es éveket követően saját zenekarait vezeti. Munkássága a zenei edukációra is kiterjed, számos megkerülhetetlen elméleti munkát tett le az asztalra. Ezek közül kiemelkedően fontos az A Chromatic Approach to Jazz Harmony and Melody. Több mint 500 lemez közreműködője, az NEA Jazz Master kitüntetettje.

A Budapest Music Centerben rögzített „Mussorgsky Pictures Revisited” névre keresztelt munkájuk a megjelölt komponista Egy kiállítás képei című zongoraciklusát dolgozza fel, mely egyszersmind az orosz romantika zongora műveinek, s a 19. századi programzenének az egyik legkiemelkedőbb alkotása. Mogyeszt Muszorgszkij 1874-ben fejezte be a művet, melyet az azt megelőző évben elhunyt barátja, Victor Hartmann festőművész munkáiból összeállított kiállítás hatására komponált. A szerző végigkalauzolja hallgatóját a kiállításon, mely során a képek közötti átmenetet a folyamatos metamorfózisban lévő sétatémával jeleníti meg, ugyanakkor az emberi psziché és az orosz népi hiedelmek világát is megjeleníti a ciklusban.

A mű átdolgozására – noha a zongora-szopránszaxofon összetétel meglehetősen újszerű a darab esetében – nem Randalu vállalkozott először: az első zenekari feldolgozást Rimszkij-Korszakov tanítványa, Mihail Tushmalov készítette el, melyet egy sor további nagyzenekari hangszerelés követett. Ezek közül is kiemelkedik Maurice Ravel 1922-es adaptációja, melynek népszerűsége alighanem meghaladja Muszorgszkij kompozícióját. Randalu megközelítése ugyanakkor apparátusát és attitűdjét tekintve is inkább az eredetivel mutat rokonságot. Számos zenei rész hűen követi a zongoraciklust, ugyanakkor sok esetben a hangszerelés teret nyit Liebman olykor lebegő, olykor szélsőségesen energikus szaxofonjátékának.

Randalu és Liebman összjátéka figyelemre méltó. Az észt zongorista gyakran meditatív játéka jól ellenpontozza az olykor vehemens máskor visszahúzódóbb szaxofonfrázisokat. A képeket a dinamikai-érzelmi spektrum határaira merészkedve mutatják be, az ezeket összekötő promenádokat pedig önálló tételekké emelik. Ez utóbbi Randalu hangszerelői munkáját dicséri. Gyakori hangszerelési megoldásként alkalmazza az adott zongoratéma osztinátóként való bemutatását, ezzel teret nyitva az improvizációnak. Az így kapott körülbelül egyórás zenei textúra mind hangvételében, mind pedig – az észt klasszikus zenei tanulmányainak köszönhetően – előadásmódjában hű marad az eredeti mű szellemiségéhez, ugyanakkor iskolapéldáját nyújtja annak, hogyan lehet érvényesen közvetíteni az érett romantika egyik fő termését a 21. század számára. Ebben a közegben pedig érzékelhetően mindkét zenész otthonosan érzi magát.

BMC, 2020

Tracklista:

1. Promenade I
2. Gnomus
3. Promenade II
4. Il Vecchio Castello
5. Promenade III
6. Les Tuileries
7. Bydło
8. Promenade IV
9. Ballet of the Unhatched Chickens
10. Samuel Goldenberg and Schmuyle
11. Promenade V
12. Limoges – The Market
13. Catacombae
14. Cum Mortuis in Lingua Mortua
15. Baba Yaga
16. The Heroic Gate

Közreműködnek:

Dave Liebman – szopránszaxofon
Kristjan Randalu – zongora