Nem is tudom, hogy mióta ismerem személyesen Elek Pistát. Az biztos, hogy húsz éve Pozsár Eszter Coolactive együttesével adott koncertjeik szünetében sokat beszélgettünk. Ez a barátság azóta is tart, így aztán én örültem a legjobban, amikkor öt éve megalapította saját együttesét. Ennél már csak az volt nagyobb öröm, hogy a szellemes című „JazzElek” saját CD-je az idén végre megjelent. Nos, ennek a korongnak a bemutatója volt a BJC-ben pénteken este.
Örömmel láttuk a még üres színpadon a klarinétot, a szoprán- és a baritonszaxofont, mert azt már a korábbi koncertek során megtudtuk, hogy a főhangszer, a tenor azért nincs az állványon, mert Pista kíséret nélküli szaxofonjátékkal szokta indítani a show-t. Most is így volt, és mindehhez még a kézben tartott mikrofont is kezelnie kellett, amivel üdvözölte a lelkes közönséget és beszólította zenésztársait. Csak a bőgős személyében volt változás: Molnár Pétert a kitűnő Oláh Zoltán helyettesíttette, a zongorához most is Weisz János ült le, a doboknál pedig Cseh Balázs zsonglőrködött.
Az első szám Sonny Rollins „Doxy” c. standardjének Elek-féle parafrázisa, a Dakszli volt. De ha már saját lemezbemutatója volt a műsoron, a második szám is Pista kompozíciója volt, mégpedig Coltrane „Giant Steps” c. híres szerzeménye nyomdokain született „Small Steps (back)”. Kis ország, kis lépések… Aztán a harmadik dal előadására „befutott” a vendégművész: egy másik régi barát, Gyárfás Pista, a méltán népszerű gitáros. Ellington közismert „In a Mellow Tone” c. kompozíciója hangzott el. De nem hiába hozta el Pista a szopránszaxofonját is, Joe Henderson latin ritmusú „Recordame” c. számát ezen a hangszeren játszotta. Ezt követően a szaxofoncsalád harmadik instrumentuma is sorra került, amikor Gerry Mulligan-Chet Baker zongora nélküli kvartettjének sikerszámát a „Line for Lyons” c. standarddé nemesült Mulligan darabot játszották. Elek Pista baritonszaxofonon idézte Mulligant, Gyafi pedig Chet Bakert, igaz gitáron, de a hangzás így is igazi West Coast sound volt. Végül Kenny Barron „Voyage” c. számával zárták a forró hangulatú első félidőt, Pista visszatért a tenorhoz.
Szünet után, ha lehet még emelkedettebb hangulatban folytatódott a remek koncert. Clifford Brown „Joy Spring” c. melódiája idézte a tavaszt az őszben, nagy tenorjátékkal és ezúttal egy hosszabb, figyelemreméltó zongoraszólóval is Weisz Jánostól. Ebben a szettben viszont már egy kvartett szereplés után megjött a vendégszólista Gyafi. A Gene Ammons-Sonny Stitt tenortandem frenetikus „Blues Up & Down”-ja hangzott el. Elek Pista kérdésére Gyafi egy harmadik tenoros: Lester Young szerepét vállalta fel. Nagy interpretációja volt a blikkfangos darabnak! Pista egy csodaszép saját szerzeményű balladával (és néhány kedves szóval is) köszöntötte a nézőtéren helyet foglaló feleségét, Mesics Katit, akinek nem kis szerepe volt a lemez létrejöttében, de még a szellemes „JazzElek” címet is ő találta ki. A lemezen is felhangzó dal címe: „Dear Girl”. Ezután már a negyedik hangszerét, a klarinétot is használatba vette Pista, hiszen ezen az instrumentumon indult fúvós pályája. Toots Thilemans „Bluesette” c. száma következett, aminek van egy kis – a klasszikusokra hajazó attitűdje. Tovább fokozta az igazi jazzbuli hangulatot az est legbravúrosabb teljesítménye, a „Ready and Able”, egy korai Jimmy Smith kompozíció még 1956-ból. Ez George Benson és Ronnie Cuber baritonos nagy sikerszáma volt, amit ezúttal a két Pista adott elő. Ráadásul – már csak a hitelesség kedvéért is – persze baritonon, ami egy ilyen, hihetetlenül gyors tempójú szám esetében még fizikailag sem valami könnyű. A másik Pista könnyebb helyzetben volt, lévén igazi gitárvirtuóz.
Ezzel persze véget ért a „hivatalos” program, de a kitartó vastaps visszaédesgette a fáradt zenészeket, akik egy – tényleg mindenki által ismert és kedvelt standarddel vettek búcsút: az „On the Sunny Side of the Street” hangzott el, mégpedig a Rollins-féle hangszerelésben, és egyáltalán nem kisebb elánnal, mint amit az egész estén át mutattak. Hiába tapsoltuk vörösre a tenyerünket, bizony jól eltelt az idő, így bele kellett nyugodni, hogy véget ért ez a remek jazzest is.
Pista egy igazi úr, nem elég a remek hangszeres játék, de mindig kedvesen, szellemesen konferál, és amit igazán kevés zenésztől hallunk, soha nem mulasztja el megköszönni a hangosítást, ezúttal Dóczi Bencének. (És a 2015. január 15-ei koncertbeszámolómban olvasom ugyanezt, amikor Susszer Balázs kapta a köszönenet…)
Ha valami, hát ez a koncert hitelt érdemlően bizonyította számomra régi szlogenemet, mely szerint „Az élő zenét semmi sem pótolja, semmi sem helyettesíti!”
Fotó: Stépán Virág és Somogyi Árpád
BJC, 2019. október 4.