Egy hetet együtt töltöttem a Lamantin jazztáborban Friedrich Károllyal, egykori jazztörténet tanárommal, aki 1966 óta ismerte Gonda Jánost. Épp akkor olvastam el a könyvet, ezért kérdésekkel bombáztam. A tábor alatt ő is elolvasta a könyv nagy részét, és ő is megerősítette, hogy a szerző roppant nagy kutatómunkát végzett. A tényalapú történetek zöme egyezett az ő emlékeivel. 
Nekem ez a regény különösen személyes. Gonda János és Babos Gyula vett fel a jazztanszakra. Attól a ponttól tartom magam zenésznek. Ők ajánlottak be huszonkét évesen a Postás zeneiskolába, ami az első hivatalos állásom volt. A Postás később Erkel konzi lett, majd beolvadtunk a Bartók konziba, tehát tulajdonképpen máig abban az állásban tanítok. 
A Jazzprofesszor című regény sok titokra fényt derít. Például máig nem tudtam, hogy Gonda börtönben volt egy emigrálási kísérlet miatt. A könyv szerint Berkes Balázs tudta a titkot, de Gonda megkérte őt, hogy ne beszéljen erről. Balázs az egyik legjobb atyai jóbarátom. Rengeteget beszélgettünk a Dália időkről, Gondáról, a jazztanszak indulásáról. Nagyon érdekelt a történet. Máig nagyon érdekel. Érdekeltek a szereplők is, mégsem derült ki a börtön. Egy igazi jó barát tud titkot tartani, és valószínűleg az évtizedekkel ezelőtti kérés komolynak tűnt. 
Szerencsére a regény nem névsorolvasás, nem enciklopédikus szándékkal íródott. Ezért nem fognak megsértődni, akik kimaradtak, nem lesznek érdemtelenül büszkék, akik bekerültek. Nem is érdemes jazztörténet tankönyvként olvasni. A betegségekkel küzdő szülők és testvér nem is tartozna a jazz iránt érdeklődőkre, de egy regénynek jót tesz a személyes szál. Ő volt az egyik legrezerváltabb ember, akit ismertem, pedig a generációjának igazán elegáns úriemberei sokan rezerváltak voltak. A könyv arra is választ ad, miből fakadt ez a zárkózottság. Hogyan is tudhatnánk egy ennyire zárkózott ember magánéletéről, mondjuk érzéki vonzalmairól? Fontos-e ez egyáltalán? Szerintem igen. Ha egy regényt olvasunk, akkor az életről olvasunk, amiben benne van az érzelem, vonzalom, ellenszenv. Szántó T. Gábor két szálon futó regényt írt. Az egyik szál a nyugdíjazás után feladatok nélkül maradó öregedő ember visszaemlékezéseit, gondolatait mutatja be. A másik szál kronologikusan halad, néhány fontos időszakot kiemelve Gonda életéből. Itt a fejezetek címei azok az évszámok amikor a történetek játszódnak.

 Gonda János - zongora, Berki Tamás - ének, Balázs Gábor - bőgő, Jávori Vilmos - dob (Halász Gyula archívum)

A könyvben Gonda a dichotómiák, vagyis a kétfelé húzó belső indíttatások embereként jelenül meg. Mértéktelen önfegyelme küzd a jazzben kifejezhető szabadságvággyal, a klasszicista megközelítés az elengedett, laza improvizációval, édesanyja kikeresztelkedett, de annál fanatikusabb katolicizmusa Gonda zsidóságtudatával, érzéki vágya a "nagytestű dögök" iránt a számára szexuálisan kevésbé vonzó, de intellektuálisan közelebb álló lelkitársak iránti vonzódásával. Boldogtalan ember volt, legalábbis így ábrázolja a szerző.

Ahogy már írtam korábban, roppant komoly kutatómunka előzhette meg a regényírást. A sokunk által ismert adatok, jelenségek egyeznek a regényben leírtakkal. Feszeget olyan kérdéseket is, amiről óvatosan szoktunk csak beszélni egymás között, link jazz-zenészekről, zsidózó kollégáról, politikai besúgásról, de a kép, amit a regény rólunk, jazz-zenészekről fest, egyáltalán nem bántó, inkább kedves, szerethető. 
Vannak a regényben párbeszédek, amiket Gondán kívül legfeljebb még egypár ember hallhatott és nem valószínű, hogy ezek a párbeszédek fennmaradtak. Például, amikor be akarták szervezni titkos ügynöknek vagy a jazztanszak születése előtt a párbeszéd Aczél Györggyel. Az utóbbiról Gonda korábban már közölt szöveget, ami többnyire egyezik a regényben olvashatóval, de Gonda leírásában nem volt benne az, amikor Aczél visszakérdez és Gondában meghűl a vér, hiszen azt hitte, hogy már csak formalitás a tárgyalás. (Sebő Ferenc mesélte el nekem anno a beszélgetését Aczéllal a táncházmozgalom beindítása kapcsán, és a hétköznapinak tűnő, mégis vérfagyasztó visszakérdezés abban a történetben is benne volt.) Természetesen nem tudhatjuk, hogy ezek a párbeszédek Aczéllal vagy például a beszervező tiszttel a sikertelen beszervezés során hogyan zajlottak, de a mondatok valóban úgy csengenek, mint az általam ismert egykori hús-vér Gonda János mondatai. 

Elmesélek néhány személyes Gonda sztorit. 

A jazztanszak megalakulásának ötvenedik évfordulóján rendezett koncerten találkoztunk utoljára. Akkor tegeződtünk össze. Kérdeztem, hogyan van, mire azt válaszolta: Tudod Gábor nem is tudom melyik a rosszabb, az öregség vagy a második világháború. 

Még a kilencvenes években be akart venni a Jazz Szövetség elnökségébe, de nem illett a koromhoz, személyiségemhez a feladat. Mindenesetre eljártam a gyűlésekre, és egyszer mondtam neki, hogy javítsa ki a címemet az adatbázisban, mert elköltöztem az Ilka utcába, Zuglóba. Elmerengett és azt mondta, az Ilka utca, nagyon szép utca. Meglepődtem. Tényleg vannak szebb és kevésbé szép részei, de Gondát budai úriembernek gondoltam, nem értettem az elmerengését. Annyira azért nem szép az az utca. Most derült ki számomra a könyvből, hogy a háború alatt Slachta Margit irgalmasrendjében menekült meg a nyilasoktól, onnan menekült végleg meg, Wallenberg segítségével a náciktól. Slachta irgalmasrendje a Thököly út, Stefánia út sarkán volt, két utcányira az Ilka utcától. Az életben maradt gyermek Gondának az Ilka utca talán tényleg a világ egyik legszebb utcája volt. 

A mi osztályunk volt az utolsó osztály, ami még jazzkonzi volt. Az utánunk jövők már főiskolára, majd egyetemre jártak. Nagyon jó osztályunk volt, sokan lettek közülünk a magyar jazzélet alakítói, prominens alakjai. Ettől függetlenül, később sokszor éreztük, hogy az orrunk előtt csapódott be az ajtó. Gonda ’92-ben, a végzésem évében elhívott egy kettős rádióinterjúra. Az interjú után sétáltunk ki a rádió legendás pagodájából, és megkérdezte, hogyan érint, hogy én még csak a konziba jártam. Persze lelkesen, naivan válaszoltam, mint egy kölyökkutya, hogy örülök, hogy oda járhattam, ahová a példaképeim, és így jó minden. Válaszolt valami kedvesen együttérzőt, amire már nem is emlékszem, de a tekintetében benne volt mind az a küzdelem, amit a mi generációnknak később le kellett gyűrni, hogy meglegyenek azok a jogosítványaink, amik az utánunk jövőknek már automatikusan jártak. Ha a szavaira nem is, az együttérző tekintetére pontosan emlékszem. Persze azt mindig is tudtam, és a regény is megerősít ebben, hogy a mi küzdelmeink a fasorban sem voltak az ő küzdelmeikhez képest.

Soma Mamagésa az osztálytársunk volt. Kicsit idősebb is volt nálunk, érettebb. Mi akkor kisfiúk voltunk. (Állítólag Soma a felvételin a falhoz szorította Gondát, és azt mondta neki, hogy vagy jazzénekesnő lesz vagy halott.) Amikor kikiáltották a köztársaságot, Soma a jazzelmélet órán nagy lelkesen kérdezte, hogy tanár úr nem megyünk ki a Kossuth térre? Most kiáltják ki a köztársaságot! Én már annyi kikiáltást megéltem, mondta Gonda és legyintett egyet. Az a legyintés nagyon sokszor eszembe jut. Gonda kasszandra lett volna? Vagy csak nagyon tapasztalt? Hányan csalódtunk és hányszor az elmúlt harminc évben, mert nem pont olyan köztársasággá váltunk, ahogy akkor reménykedtünk benne. 

Geröly Tamás barátom hívta fel a figyelmem a Sámánének című műre, ami a regény szerint Gonda főműve. Tamás Kovács Gyula életéről írta szakdolgozatát, benne általa készített interjúkkal. Az egyik interjúban benne volt, hogy Gonda és Kovács Gyula elmentek a Lovira fogadni. Tamás elküldte Gondának a dolgozatát (amit egyébként szerintem ki kellene adni), és Gonda egyből felhívta. Azt mondta, hogy az a lóverseny csak egyszeri eset volt, nem lehetne kihúzni a dolgozatból? Tamás kétségbeesetten könyörgött, hogy Tanár úr, már beköttettem, hadd maradjon úgy! Végül Gonda nagy nehezen beleegyezett. 

Ma számomra ugyanúgy a szabadság a legfontosabb szó, mint akkor. Ma, itt, talán jobban, mint akkor, úgy gondolom, hogy a Gondától tanult rezerváltság az egyetlen út a szabadság felé. Sokat tanultam tőle a jazz elméletéről, történetéről, de ezért a tanításáért vagyok a leghálásabb.

A jazzprofesszor nem objektív tankönyv. A benne lévő törésvonalakat,- népi-urbánus, Szabados-Gonda - én a kilencvenes években már másként tapasztaltam, más törésvonalak lettek akkoriban. Azóta is alakulnak ezek, bár egyre kevésbé érdekelnek. A magánéleti szálak sem szorosan kapcsolódnak a jazz történetéhez. Mindettől függetlenül úgy gondolom, hogy Deseő Csaba Kettősfogás című könyve mellett ez a könyv a magyar jazz születéséről szóló legfontosabb írás. Olyan, mint Miles Davis önéletrajza. És ne felejtsük, A jazzprofesszor regény. Olyan regény, amely komolyan veszi a történelmi, történeti tényeket. Őszintén gratulálok hozzá!

>> Rövid részlet olvasható itt a könyvből. <<

  A könyvbemutató június 24-én - Gárdos Péter, Gonda Péter, Szántó T. Gábor és zongorán közreműködött Oláh Kálmán.

Kapcsolódó cikkek: Pallai Péter és Kerekes György 2008-as interjúja Gonda Jánossal

Gonda Péter interjú

 Balra: Kiss Imre; jobbra: Gonda János  (Halász Gyula archívum)