Érdekessége az estnek az volt, hogy csak két hónappal ezelőtt Philly Joe Jones születésének centenáriuma kapcsán ugyancsak egy legendás dobos albumát „rekonstruálta” a MAO aktuálisan oktett felállású együttese, ily módon tehát a kiváló dobos, Csízi Laci ismét a reflektorfénybe került. Ezúttal „beérték” egy zongora nélküli kvartettel, hiszen ilyen formáció játszott a felidézendő lemezen is. A szóban forgó LP egyébként 1957 decemberében és 58 áprilisában készült és az akkori technikai adottságok miatt csak hat Parker szerzeményt adott elő a két fúvósból és a ritmus-tandemből álló csapat. A doboknál Max Roach ült, a bőgősök soha nem lettek ismert személyiségek, az egyik session-ön Nelson Boyd, a másikon George Morrow játszott. A trombitás az akkoriban már ismert (később meglehetősen „befutott”) Kenny Dorham, a tenorszaxofonos személye pedig az egyik session-ön George Coleman, míg a másik három számban plusz a CD változat további négy bónusz trackjén is, Hank Mobley volt. (Ők mindketten szép karriert futottak be a következő évtizedek során.) A dobokon természetesen mind a tíz számban Max Roach játszott. A MAO kisegyüttesében Fekete-Kovács Kornél trombitált, Ávéd János tenorozott, Barcza-Horváth József bőgőzött és Csízi Laci dobolt. Kornél – szokásához híven – érdekes információkkal színesítette az egyes számok közötti perceket. Induláskor viszont átadta a mikrofont az est főszereplőjének, Csízi Lacinak, aki elmondta, hogy azért választotta Roach ezen lemezét, mivel úgy érezte, hogy a harmónia-hangszer nélküli felállás érdekes feladat lesz számukra. Főszereplőt mondtam, de nem kell azt gondolni, hogy véget nem érő dobszólókkal emlékeztek a száz éve született Max Roachra. A bátran csak MAO 4-nek nevezhető aktuális formáció mind a négy muzsikusáról bízvást elmondható, hogy hangszerén mindegyikük a hazai élvonalban a három legjobb között említhető. Ez az általuk nyújtott produkciót is meghatározta. Bemutatták a bebop minden szépségét, azokat a harmóniai és ritmikai újdonságokat, amelyek a modern jazz szédületes fejlődését hozták. A műsorsorozat „spiritusz rektora”, Fekete Kovács Kornél ezúttal még inkább elmagyarázta a mérföldköveket jelentő jazzalbumok újrajátszásának folyamatát, amely nem szolgai másolást, hanem alkotói tevékenységet jelent.
A „projektben” résztvevő muzsikusok felosztják egymás között a számokat, tanulmányozzák a hangszereléseket, majd a darabok feldolgozását közösen vitatják meg és építik fel. Az eredmény pedig egy korszerű hangzású, mégis az eredetire hajazó adaptáció, amely a legnagyobb elismerést érdemli! Köszönet a MAO minden hónapban felmutatott úttörő tevékenységéért. (Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy még mennyi mással jelentkeznek folyamatosan!!!)
Régi jó szokásukhoz híven ezúttal is a lemezen elhangzó sorrendben adták elő az egyes számokat, sőt az LP kiadáson túl, a CD változatban elhangzó további négy darab is megtartotta a sorrendet. Az első Parker kompozíció a „Yardbird Suite” volt, ami Parker eredeti becenevéről kapta a címét, amely aztán a közismert, sokkal költőibb Bird-re rövidült. (Hogy a zenei világ milyen nagyra értékelte Parker zsenialitását, azt jól illusztrálja, hogy már életében (1949-ben) róla kapta nevét az egyik legfontosabb New York-i jazzklub, a Birdland.) Ezt további Parker opuszok követték: a Confirmation, a Ko-Ko és a legismertebb sztenderdek között számon tartott Billie’s Bounce, végül pedig az első félidőt lezáró Au Privave.
A második szett még az LP verzió utolsó számával indult, amely ugyancsak egyike Bird legnépszerűbb szerzeményeinek: a Parker’s Mood. Ezt követte a kakukktojásnak mondható egyetlen Max Roach szerzemény (amely az eredeti LP-re fel sem került), a „Raoul”, majd egy közismert sztenderd, Harold Arlen „This Time the Dream’s on Me” c. fülbemászó melódiája következett. Visszatérve a bebop vonalhoz a Miles Davisnek (is) tulajdonított, valójában Eddie „Cleanhead” Winson kompozíció, a „Tune Up” hangzott el és az eredeti 1957-es stúdiómunka során rögzített, de csak a CD verzióban napvilágot látott Parker „örökzöld”, az Anthropology zárta a nagysikerű koncertet.
Az előadásmódról elmondanám, hogy a két fúvós kolosszális szólókkal kápráztatott el minket, egyfelől a két őrült tempójú számban, a Confirmation-ban és a Ko-ko-ban, a lassú Parker’s Mood-ban pedig még inkább megmutatták kimagasló művészi teljesítményüket. A ritmustandem a szokásos színvonalat képviselte, Barcza Horváth József szép szólókkal szerepelt, Csízi Laci pedig – a novemberi Philly Joe Jones emlékműsorhoz hasonlóan – most sem tolakodott az előtérbe csak azért, mert egy dobos lemezéről szólt a műsor. Persze, a dolog természetéből adódóan talán egy kissé többet szerepelt a megszokottnál, de ez nem volt zavaró. Egyébként is, Csízi Laci a kiváló dobosokban egyáltalán nem szűkölködő hazai jazzszcéna egyik legkiválóbb képviselője, akinek minden szereplése élvezetes és emlékezetes.
Ez az este méltó megemlékezés volt a jazzforradalom vezéralakjának munkásságáról, és egyben a vele együttműködő és lemezalbumával előtte tisztelgő nagyformátumú dobos, Max Roach születésének századik évfordulójáról is. Februárban pedig a műfaj ikonikus figuráinak sorában Sonny Stitt centenáriumát ünneplő esttel folytatódik a méltán népszerű „Legendás albumok” sorozat.
MAO 4 Plays Max Roach:
I. félidő
- Yardbird Suite (Chalie Parker)
- Confirmation (Charlie Parker)
- Ko-Ko (Charlie Parker)
- Billie’s Bounce (Charlie Parker)
- Au Privave (Charlie Parker)
II. félidő
- Parker’s Mood (Charlie Parker)
- Raoul (Max Roach)
- This Time the Dream’s on Me (Harold Arlen – Johnny Mercer)
- Tune Up (Eddie „Cleanhead” Winson)
- Anthropology (CharlieParker)
Közreműködtek:
Fekete-Kovács Kornél trombita
Ávéd János tenorszaxofon
Barcza-Horváth József bőgő
Csízi László dobok
Opus Jazz Club, 2024. január 9.
Fotó: Csíkos Gábor (köszönet a szuper fotókért!)