Talán Snétberger Ferenc sem számított ilyen ütemes vastapsba átmenő, hangos ovációval kísért fogadtatásra. Teltház előtt játszott a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, a Zeneakadémián, a MOMkultban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és persze sorolhatnám tovább a rangos helyeket a határon túlról is, de az Erkel Színházban ez volt az első fellépése, ráadásul társak nélkül, egy szál gitárral. Szűkszavúan csak annyit mondott a közönséget köszöntő szavai után, hogy hozott néhány újabb zenei foszlányt. Aztán leült, felvette gitárját és mesélni kezdett. Mesélt szülőhazája roma hagyományairól, a brazil zenéről, a flamencóról, elővett történeteket régebbi lemezeiről, a „Titok”-ról, a „Hallgató”- ról, a „Nomád” –ról, és az eleve szólóalbumra íródott „Balance”- ról is. Az elején felvetődött bennem, talán lehetett volna bőbeszédűbb az elővett témák közben, de aztán én is átadtam magam a zene élvezetének, nem kutatva emlékezetemben a hallottak címei után. Előre nyomtatott menüsor nem volt, Snétberger olykor az alakuló hangulathoz igazítva az állványon lévő kottái közül spontán válogatva választotta ki a következő darabot.
Elvitt Indiába, visszahozott Európába, a klasszikus zenébe, miközben bár méterek választottak el egymástól, egyre kisebb lett köztem és közte a távolság, lelkünk egyre jobban összefonódott. Lényegében a régebbi kompozíciók is új megfogalmazásban, jelen időben születtek ujjá, egyre mélyebb bugyrokat feltárva, egyre újabb perspektívákat kínálva. A virtuóz szólókkal fűszerezett zene a közönségét is magával ragadta, és nem feltétlenül Snétberger vitathatatlan virtuozitása miatt. Itt a mindenki szívét megérintő zenének szólt a vastaps már az eljátszott számok után is.
A saját kompozíciók mellett hallhattunk pár standard feldolgozást is, melyeket Snétberger a tőle megszokott zsenialitással alakított saját képére, és tökéletesen összeillesztett téglákként épültek a saját szerzemények közé. Felemelő volt, mikor a neki köszönhetően lassan világslágerré váló „Kis kece lányom” kezdetű népdalunkat mintegy kétezer ember dúdolta, énekelte őt kísérve. “Ha Joni Mitchell felkérne arra, hogy kísérjem, érte elmennék a világ végére is.”- nyilatkozta, és a koncerten is megerősített, a ráadások valamelyikében a 80. születésnapját nemrég ünneplő kedvenc énekesnője egyik szerzeményét is eljátszotta.
Snétberger saját szintó hagyományait a magyar népzenével, az európai és dél-amerikai latin muzsikával, klasszikus zenével jazzbe egybeolvasztva egyfajta egyéni, azonnal fölismerhető stílust kialakítva vált korunk egyik legjelentősebb gitárosává, a világ egyik legelismertebb kiadója, az ECM főnökének, Manfred Eicher figyelmét is felkeltve. 2017 óta itt jelennek meg lemezei, ahol Keith Jarrett, Jan Garbarek és a hosszan sorolható, napjaink jazzét meghatározó muzsikusoké. A korunk zenéjét kiváló előadókkal ünneplő őszi JazzFest Budapest második napján felejthetetlen koncertet kaptunk, amelyhez a csodálatos közönség inspiráló ereje is nagyban hozzájárult.
Végül egy FB poszt másolata, magyarázatként mindössze annyi, a TAMI mozaikszó a Tarnabod és mi, civil összefogás egy magyar zsákfalu mélyszegénységben élő gyerekeiért.
„Csodálatos lehetőséget kaptunk a JAZZFEST BUDAPEST szervezőitől.
A TAMI-táboros, gitáros fiúk tegnap meghallgathatták Snétberger Ferenc szólókoncertjét az Erkel Színházban. Egy teljes páholy állt a rendelkezésünkre. A Rajkó zeneművészeti iskola elsősei, a Váradi testvérek, Robi és Rudi, valamint a Máltai Szimfóniában tanuló Balázs Ricsi elvarázsolva hallgatta a nemzetközi hírű muzsikust. Az már csak hab a tortán, hogy Kleb Attila főszervezőnek hála, a remek koncert után a fiúk beszélgethettek Snétberger Ferenccel. Nagyon köszönjük.”
fotó: Papp Dénes
Erkel Színház, 2023. november 7.
Fotó: Somogyvári Péter