A főszereplő ezúttal a Dexter szerepét „alakító” kitűnő tenorszaxofonos Dennert Árpád volt, aki idén januártól a MAO oszlopos tagja. A sorozat „spiritusz rektora” vitathatatlanul Fekete-Kovács Kornél, aki most is magára vállalta a konferálást, de Árpitól is sok érdekes információt megtudhattunk az ikonikus tenorosról.

Érdekes, hogy Dexter hatalmas hangzó örökségéből egy rendkívül korai albumát választották bemutatásra: az 1955-ben rögzített Dexter Blows Hot and Cool-t. Az ezen a lemezen játszó amerikai zenészek nálunk kevésbé ismertek, természetesen leszámítva a „leader”-t, aki a műfaj legnagyobbjai közé küzdötte fel magát. Olyannyira igaz ez, hogy Jim Robinson trombitásról és a dobos Chuck Thompson pályájáról is csak kevés információ deríthető ki az angol nyelvű szaksajtóból is. A zongorista Carl Perkins és a bőgős Leroy Vinnegar viszont szép pályát futottak be, az 50-60-70-es években, de még ők sem tartoztak a legismertebb jazz muzsikusok körébe.

Dexter nem volt túlságosan termékeny komponista, de azért az album kilenc számából négyet ő jegyzett. Ezek természetesen a kvintett előadásában hangzottak el. A négy ismert és közkedvelt jazz standard (a Cry Me A River, a Don’t Worry About Me, az I Should Care és a Tenderly)  viszont kvartett felállásban került előadásra Árpi veretes tenorjátékával. Így aztán pontosan hat szám volt (az indító és a befejező számmal együtt) olyan, amelyben mindkét fúvós bemutathatta tudása legjavát, ráadásul ezek voltak a gyors számok. (Az I Hear Music kivételével mindegyik Dexter szerzemény.) A záró darab – egyben Dexter alighanem legnépszerűbb kompozíciója – a Cheese Cake nem szerepel a bemutatott albumon. (Legelőször a 60-as évek elején a Go! c. albumán játszotta.) Nos, ezekben a gyors számokban aztán a jazz műfaj leginkább „strapabíró” irányzatának, nevezzük post bopnak, vagy hard bopnak minden szépségét felvonultathatták a rutinos muzsikusok. A frenetikus fúvósszólók mellett hallhattunk briliáns zongoraszólókat is, de akadt két-három szépen felépített bőgőszóló is, Csízi Laci pedig „csak hozta” a formáját, azt a magas színvonalú kíséretet, ami már évek óta a kedvencem.

Mit is mondhatnék még.  Merem állítani, hogy ezeknek az igazán legendás jazzalbumoknak a „rekonstrukciója” az esetek többségében messze meghaladja az eredeti változatokat, és nemcsak azért, mert „élő” előadásban sokkal több idő áll rendelkezésre a hangszeres szólókra, az improvizációk kifejtésére. Nyilván ehhez az is hozzájárul, hogy a fejlődés nem állt meg, tehát a mai korszerű előadásmód (és persze az előttünk születő interpretáció) is nagyban fokozza az élményt. De aligha kell bizonygatnom, hogy a hazai jazz élvonala semmivel sem marad el a világszínvonaltól. Bárcsak a megbecsülésük is ezt tükrözné!

I. félidő

1. Silver Plated (Dexter Gordon)
2. Cry Me A River (Arthur Hamilton)
3. Rhythm Mad (Dexter Gordon)
4. Don’t Worry About Me (Rube Bloom-Ted Koehler)
5. I Hear Music (Burton Lane-Frank Loesser)

II. félidő

• Bonna Rue (Dexter Gordon)
• I Should Care (Axel Stordahl-Paul Weston-Dammy Cahn)
• Blowin’ for Dootside (Dexter Gordon)
• Tenderly Walter Gross-Jack Lawrence)
• Cheese Cake (Dexter Gordon)

Opus Jazz Club, 2023. szeptember 5.
Fotó: Csíkos Gábor (köszönjük a remek fotókat)