Legutóbb a Covid enyhültével fokozatosan feloldott korlátozó intézkedések nagyobb szabadságával élve próbálta bepótolni a karantén miatt elmaradt 50. születésnapjára tervezett, addigi életművét összefoglaló, világméretű turnéját, és bár az továbbra sem valósulhatott meg, 51 évesen egy kényszerűen szerényebb körút alatt a 2019-ben megjelent mérföldkőnek tartott „Arvoles” lemezen bevált, kiérlelt koncepciót vitte tovább. Az ősi, a diaszpóra szefárd népe által beszélt ladino nyelven az „arvoles” "fákat" jelent, és a MÜPA koncerten 2021 decemberében elhangzott új és újragondolt, vagy éppen régóta lappangó, de lemezre még nem került darabok ezeknek a fáknak a törzséből nőttek ki a karanténban töltött időszak alatt. A mostani turnéján főként a tavaly megjelent „Shifting Sands” témáit mutatta be tovább fiatalodott triójával. A szerzemények a világjárvány idején születtek, amikor az egész világ elveszettnek és magányosnak érezte magát. Ezen időszakban Cohen az Egyesült Államokból visszaköltözött Izraelbe, és Jeruzsálem közelében lévő otthonában fogott bele a komponálásba. Ez adott motivációt neki, és segítette elviselni a karantén alatti elszigeteltséget. A lemezt a kritikusok az év kétségtelenül egyik legjobbjának tartották, kiemelve, hogy a Shifting Sands a káprázatos virtuozitás, és a lendületes hangulatot hozó, erővel keveredett líraiság mellett, a trió, a három kiemelkedően tehetséges zenész összjátékának köszönhetően emelkedett a nagyon jóból igazán nagyszerűvé. Bár a dicsérő szavak harmada a lemezen zongorázó Shirinovnak szólt, a helyére került Guy Moskovich hasonló virtuozitással, remekül illeszkedett a trióba, így az Erkel Színház közönsége is meggyőződhetett az összjáték tökéletességéről, a zenészek között megvalósult egyenlőségről. Lenyűgözve figyelhettük Moskovich szinte telepatikus kapcsolatát a mindvégig irányító Cohennel, a Berklee-t frissen elvégzett Kaspi a zenének lendületet adó játékát.

 Érdemes erről megismerni Avishai Cohen egy korábbi interjújában kifejtett gondolatait: „A színpadon a bizalomról van szó, és arról, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában. Kaspi és Moskovich a zeném hallgatása közben nőtt fel, példaképüknek tekintenek, ami számomra kissé furcsa, mert engem is kihívnak, inspirálnak. Nekem Coreával szemben volt hasonló érzésem, ő harminc évvel volt idősebb nálam, de amikor együtt játszottunk, elszállt. A korkülönbség ebben a trióban is elpárolog attól a pillanattól kezdve, ahogy játszani kezdünk. Érezhető a közös játék öröme, ezért a koncertjeink a lemezeinknél is nagyobb élményt adnak. Az egyik ok, amiért a zeném olyan jól fejlődött, a zenészek miatt van. Világos elképzelésem van arról, hogy mit akarok, én vagyok a zeneszerző és az ötletgazda, de a zenészeknek teljes szabadságuk van. Számomra ez a modern jazz. Ez a zene legdemokratikusabb formája. A legnehezebb önmagadnak lenni, és megadni a szabadságot másoknak, hogy önmaguk legyenek.”

Cohen egyértelműen végig a jazzben maradva tárta elénk világszerte tömegeket elbűvölő közel-keleti (arab, zsidó), andalúz és kortárs klasszikus elemekkel dúsított zenei világát. Megalkuvás nélkül volt közérthető. Új szerzeményei mellett a régi kedvencekből is adott ízelítőt, és ezeket már a koncert elején vastapssal fogadta a közönség, a pazar szólók közepette tovább forrósodott a hangulat, számítani lehetett, itt a végén egynél több ráadás lesz. Az első standing ovation után egyedül tért vissza, magát kísérve a „Motherless Child” éneklése közben, az újabb vastaps után a többiek is bejöttek, a tapsok a trió játéka után újra ütemessé váltak, harmadszorra is visszajöttek, és az újabb standing ovation negyedszerre is játékra bírta a muzsikusokat. Duke Ellington mondta anno, csak két zene létezik, a jó zene és minden más. Az Erkel Színházban a jó zenét ünnepeltük.

Jazzfest Budapest - Erkel Színház, 2023. május 9.
Fotó: Somogyvári Péter