A Múzeum utcai éveket követően 2012 őszétől költözött jelenlegi helyére, a Hollán Ernő utcába, az egykori Duna mozi épületébe, és a hagyományokat folytatva, január második hétvégéin már itt ünneplik évről-évre a klub születésnapját. A 13-as szám ez esetben is igazolta rosszhírét, tavaly a pandémia miatt elmaradt ez a rendezvény is, de idén, ha maszkban és óvatosabban is, de újra közösen ünnepelhettünk. Ahogy az előző születésnapokon megszokhattuk, a belépés ez alkalommal is ingyenes volt, és a születésnapi tortából is jutott mindenkinek.

A járványveszély miatt az előző évekhez képest valamivel kevesebben érkeztek. Ez azt jelentette, hogy a nézőtér ajtajait be lehetett csukni, nem álltak heringként összepréselve a kint rekedtek a ruhatárig, mindenki, aki a koncertre kíváncsi volt befért, sőt ülőhely is akadt. Ahogy a plakáton is olvasható, elsőként a Soso Lakatos Sándor Quartet lépett színpadra. A zenekarvezető ezúttal végig tenorszaxofonon játszott, Szakcsi Lakatos Róbert zongorázott, Oláh Péter bőgőzött, és Pecek Lakatos András dobolt. A kitűnő amerikai bőgős, Robert Hurst 1992-es bemutatkozó lemezéről az „Aycrigg” című kompozícióval indítottak, és a hihetetlenül kemény kezdés egyből lázba hozta a teltháznyi közönséget. A forró hangulat maradt, a tempó picit lazább lett, Sosotól a „Song For Sarah”, majd egy híres Willard Robison szerzemény, az „Old Folks” hangzott el. Végül Szakcsi Lakatos Róbert legendás dobosunk emlékére írt „Song For Pecek Lakatos Géza”, majd egy újabb standard, Jule Styne örökzöldje, a „Just In Time” zárta az első részt. A Soso Quartet a hard bop legnemesebb hagyományaiból táplálkozó, virtuóz zenéje osztatlan sikert aratott.  

A szünetben a Szentendrén Szolnoki Péterrel koncertező Borbély Műhely is befutott, és egy gyors beállás után kezdődhetett is a második rész. A „Műhelyben” egy változás történt, mint Borbély Mihály elmondta, G. Szabó Hunor betegségéből gyógyulva még lábadozik, így ezen az estén Hidász Tamás ugrott be helyette. A többi poszt változatlan maradt, a szaxofon és a legkülönfélébb fúvós hangszereket megszólaltató zenekarvezető mellett Tálas Áron zongorázott és Horváth Balázs bőgőzött. Elsőként a 2019-ben megjelent „Grenadilla” lemezük nyitószáma, az „Our Favorite Things” hangzott el, melynek ismerősnek tűnhető címét nem írtam el. Richard Rodgers híres szerzeménye, a jazzben alapművé vált „My Favorite Things” Coltrane-féle megközelítésének páratlan ritmusokkal, keleties skálákkal, balkáni és magyar népzenei motívumokkal átszőtt, tárogatón játszott továbbgondolását hallhattuk. A továbbiakban is erről a lemezről válogattak, a „Ha lehet” és a „Repülj madár” Borbély szerzemények után, Tálas Áron szellemes, angolra lefordíthatatlan, „Tevemenet” című száma következett. A „Gyere hozzám estére”, a 2016-ban megjelent lemezük címadója is beleillett a Grenadillás repertoárba, amelyhez még a moldvai dallamok inspirálta, tilinkós „Kerge villők” címet kapott kollektív (Borbély-Tálas-Horváth-G.Szabó) szerzeménnyel visszatértek.

 Tálas Áron zenében fogalmazott „Epigramma” remekének csattanóját, és a Borbély első, még főiskolás korában írt szerzeményei közül való darabot már az aulában lévő monitoron figyeltem. Az utóbbit annak idején többször játszották is, de aztán félretették, és el is feledték. Kottája sokáig egy fiók mélyén lapult, míg egy rendrakásnál pár éve újra előkerült, Borbély maga is meglepődött, milyen jót írt főiskolásként, és azóta a „Szignál” újból szerepel a repertoárban. Most is méltó lezárást adott a közel egy órás koncertnek. A bent zajló eseményeket ekkor már többen figyeltük a monitoron a ruhatár előtti térből. A klub főnöke, Bóna László előkészítette a születésnapi tortát, és a klub rendjét biztosító Mészáros Gyulával az adott jelre várt. Az előzőleg megbeszéltek szerint Borbély Misiék belekezdtek a „Happy Birthday To You” dallamaiba, az ajtók kinyíltak, és megkezdődött a tortaosztási ceremónia, amelyet Bóna László a klubban dolgozó csinos lánya is rögzített telefonján.

Az első vágást a hagyományoknak megfelelően a főnök ejtette, aztán a lányok szokás szerint „besegítettek”, így a szeletelés és osztás bravúros gyorsasággal zajlott. A klub rendszeres látogatói valószínű a maszk ellenére felismerik Zselinszky Zsaklint, aki egyetemi tanulmányai alatt legtöbbször a klub pénztárában ülve adta a jegyeket. Zsaklin a diploma után megtalálta a képesítésének megfelelő munkahelyet, de a szíve néha visszahúzza, és ha ideje engedi, lelátogat a szeretett csapathoz, és ha kell be is segít. A fotón éppen Borbély Misinek adott a tortából, akinek kezében azért volt két tálca, mert az egyik adagot nekem kérte, amit ahogy befejeztem a fotózást meg is kaptam.

A BJC 14. születésnapján két szenzációs zenekar játékát élvezhettük. Különböző módon szólaltatták meg azt a zenét, amit úgy hívunk, jazz. Abban, hogy ez a zenei kifejezési forma éppen sokszínűsége miatt már nem egy szűk kör elvont rétegzenéjének tekinthető, hogy a jazz mára sosem tapasztalt népszerűségnek örvend hazánkban, ennek a klubnak oroszlánrésze van. Köszönet érte, és köszönet a semmi máshoz nem hasonlítható közösségi érzésért, amellyel gazdagabb lettem, és amit csak ez a klub tud adni. Nehéz ezt megfogalmazni, érezni kell, amit akár a hétköznapokon is meg lehet tapasztalni.

Budapest Jazz Club, 2022. január 8.

Fotó: Somogyvári Péter