Hozzáveszem, ha a széleskörű nemzetközi ismertségben nem is, de a kiemeltekhez hasonlóan világszínvonalon játszó, a szűkebb szakmai elismerésben a legnagyobbak között jegyzett, hazai pályán ugyancsak teltház garanciás Szakcsi Lakatos Béla, valamint Horváth Charlie is fontos szerepet kapott ebben a világválogatottban, így nem meglepő, hogy a Szent István térre kirakott összes szék jóval a koncert este hétórai kezdete előtt gazdára talált. A később érkezők pedig már jó, színpad közeli állóhelyet is egyre nehezebben találtak.

A székfoglaló már koradélután elkezdődött, de az ülőhelyre vágyók nem unatkoztak, a kivetítőkön a mostani, és az előző koncertekről, és azok előzményeiről, valamint a stúdiómunkák kulissza titkairól láthattak egy profi módon készült, remekül szerkesztett összeállítást, melyben az előző, inkább a rock legendákra épülő szupertársulat tagjai is feltűntek. Abból az álomcsapatból Jack Bruce, Jon Lord, és Greg Lake sajnos már az égi zenekarban játszik. Ahogy Mandoki a koncerten is elmondta, még tizenhat évvel ezelőtt az utóbbi kettő, a Deep Purple billentyűse és az Emerson, Lake & Palmer énekes-basszusgitárosa bátorította őt Bartók műveinek feldolgozására. Amíg azonban az 1970-ben, a rockzene történetében először Bartók-feldolgozást, az Allegro Barbarót nem véletlenül „The Barbarian” címmel lemezre rögzítő ELP fifikásan talált rést a Bartók örökösök emelte tilalmi falban, Mandoki, sok magyar és külföldi pályatársához hasonlóan, becsületesen kivárta a Bartók-jogok szabaddá válását. Eközben Jon Lord 2012-ben, Greg Lake pedig 2016-ban elhunyt, a mű viszont 2019-ben a „Living In The Gap + Hungarian Pictures” címet kapott dupla album második lemezeként megjelent. Az elmúlt két évben a Hungarian Pictures anyagához Leslie Mandoki írt néhány kiegészítő részt, szombaton ezt a hosszabb, gyakorlatilag Bartók egész életművét átívelő, huszonhárom témából álló, közel száz perces szvit került bemutatásra. Emellett a koronavírus-járvány idején íródott, az öreg és a fiatal lázadóknak utat mutató, szeptemberben megjelenő „Utopia for Realists” albumból is kaptunk ízelítőt.

A lemez koncepcióját, a realistáknak szánt utópiát Mandoki élőszóban is kifejtette a közönségnek: „Láttuk, hogy a Covid-járvány milyen szörnyűségeket okozott a világon. Azt gondolom, hogy ez egy karakterteszt volt. Vannak ugyanis egyetemes dolgok az életben, amelyekhez vissza kell térnünk. Ezeket az értékeket kell visszaállítani a társadalom középpontjába. Itt van a fény a Covid-alagút végén, a remény visszatér ezekben a nehéz időkben. A hosszú hónapokig tartó várakozás és kitartás után szóljon a zene a kapzsiság, a széthúzás ellen, az összetartozásért, a családokért, a barátokért, a nemzetekért. Ezek az igazán fontos dolgok. Felejtsük el a haszonszerzést, a tőzsdét, a spekulációkat, a hamisságot. Arra figyeljünk az életben, amelyek igazán fontosak. Erről szól ez a zene. Ez az én utópiám. És azért szól a realistáknak, mert alapvetően én is a realizmus embere vagyok, hiszen a zenét meg kell szólaltatni – a koncertnek létre kell jönnie! Az álmunkat visszük a színpadra. Amikor tizenhat éves voltam, édesapám nagyon súlyos betegséggel küzdött. Halála előtt azt mondta nekem: Fiam, ne álmodd az életed, hanem éld az álmodat! Ezt tettem, és most is ezt teszem." Mondandóját hatalmas taps fogadta.

A koncert létrejött, a zene megszólalt, és nem is akárhogyan. Szakcsi a színpadon álló világsztárok által is megtapsolt virtuóz szólóját sajnos csak a kivetítőn tudtam nézni, de Mike Stern és Al Di Meola frenetikus gitárpárbaját már meg tudtam örökíteni. Később Bill Evans is előjött a fúvós szekcióból szólózni, és a Hammond orgonán játszó, éneklő ex Rainbow tag, Tony Carey úgyszintén lázba hozta a közönséget. A járványügyi korlátozások miatt nem utazhatott Budapestre Ian Anderson, a Jethro Tull fuvolás-énekese, de a technika segítségével résztvevőjévé vált a koncertnek, videóra felvett fuvola szólójára élőben improvizáltak jelenlévő társai. A legfelemelőbb pillanatok közé tartozott, amikor Richard Bona magyarul énekelte a Kis kece lányom, fehérbe vagyon... kezdetű népdalt, és a teljes Szent István teret betöltő többezres közönség vele énekelt. Bármennyire magával ragadott a zene, lenyűgözött a látvány, a lábam sajnos kezdett szó szerint a földbe gyökerezni. A koncert előtt félórával érkezve sikerült közvetlenül a széksorok mellett olyan állóhelyet találnom, ahol oldalról bár, de jól beláthattam a színpad nagy részét. Az elején még volt egy kis mozgásterem, de aztán a hátam mögött, és mellettem is egyre szorosabbá vált a gyűrű, pár lazító lépést sem tudtam tenni. Majd kétórás egyhelyben állás után, a koncert kétharmadánál feladtam, így Charlie fellépését sem tudtam megvárni. Nem panaszkodom, várható volt, hogy ekkora tömeg lesz, amit addig kaptam, csodálatos volt, és szép élményekkel távoztam.

A végül három és félórás koncert osztatlan sikert aratott. Ennyi világsztárt egy színpadon talán csak Miles Davis formációiban láthattunk, közülük ketten, Mike Stern és Bill Evans tagja is volt a Mágus utolsó zenekarának. Ebben a fúziós zenében nagyon finom arányban keveredtek a rock és a jazz elemei. Azoknak is élményt nyújtott, akik eddig idegenkedtek az improvizatív zenétől, és azoknak is akik jazzfüllel hallgatták a koncertet. Óhatatlanul Szakcsi általam már többször idézett mondatai jutottak eszembe:

„Az nem árulás, ha a közönségnek is tetszik valami. Mindig azt szoktam mondani, csinálj olyan zenét, ami a közönségnek is tetszik, meg a zenészeknek is! Ha csak a zenészeknek tetszik az nem jó, sőt nem is biztos, hogy az jó zene. Úgy kell csinálni, hogy szakmailag megtámadhatatlan legyen, és úgy tetsszen a közönségnek. Erre kell törekedni!”

Szombaton ebből minden megvalósult.

Mandoki 46 évvel ezelőtt, 1975-ben pont augusztus 11-én, a később Amerikában világhírű animációs filmrendezővé vált Csupó Gáborral és zenésztársával, Szűcs Lászlóval (Laszlo Bencker) együtt Jugoszláviából, a mai Szlovéniát Ausztriával összekötő 8 km hosszú Karawanken vasúti alagúton át - az akkori szóhasználatot idézve – „disszidált” Nyugatra. Kezdetben kocsmákban és bárokban zenélt, majd Münchenben stúdiózenészi állást kapott. 1979-ben csatlakozott a Dschinghis Khan nevű popzenekarhoz, és bár anyagilag ekkor került egyenesbe, az együttes zenei stílusával nem tudott azonosulni. A diszkó slágerekből befolyt pénzből 1982-ben egy kis zenei stúdiót alapított, és visszatért az általam is ismert jazzes gyökereihez. Gimnazistaként ugyanis sűrűn jártam a Petőfi Sándor utcai Építők klubjába és a Bem rakpartra, ahol az általa alapított Jam együttes is fellépett párszor. Akkor ismertem meg az 1953-as születésű, nálam három évvel idősebb Mándoki Lacit, aki fiatalemberként szóba állt a hozzám hasonló kissrácokkal is. Édesanyjával lakott a Lenin körúton, egyszer voltam is náluk, mikor kezdte eladogatni lemezeit, én is vásároltam tőle. Nem mesélte el, miért válik meg a ritka példányoktól, én meg örültem a lehetőségnek. A kis zenei stúdió idővel a világ egyik legjobb stúdiója lett, messze földön híres technikával felszerelve. Az ott megfordult zenészekkel barátság szövődött, és az álmai valóra váltak. A Bem rakparton Jethro Tull és Cream számokat játszva nem hiszem, hogy gondolta volna, egyszer Jack Bruce és Ian Anderson az ő zenekarában fog játszani. Aztán a most fellépett jazz sztárok, kik már régen együtt játszanak vele. Ki gondolta volna, de példája mutatja, tehetséggel, kitartással, szervező készséggel, és igen, kompromisszumok árán, no meg némi szerencsével, hátrányból indulva is meg lehet csinálni!

A budapesti premier után a sztárzenekar koncertkörútra indul, a turné során az öreg lázadók és a fiatal lázadók több országban megismerhetik az Utopia for Realists üzenetét, és élvezhetik a csodálatos Bartók feldolgozásokat. Aki pedig otthon is felidézné a koncert élményeit, vagy nem tudta élőben megnézni, rövidesen megteheti, az „Utopia for Realists/Hungarian Pictures” anyaga Blue-ray/DVD formátumban is megjelenik világszerte, emellett a Bartók-szvit is szeptember 24-én már elérhető lesz dupla CD-n és dupla vinyl lemezen.

Fotó:  Somogyvári Péter

Szent István Bazilika, 2021. augusztus 21.