Siklós Péter eredetileg zenei pályára készült, de másfelé vitte az útja. Első albumának borítóján azt is megvallotta, hogy a véletlenek sora juttatta végül a fotografáláshoz, amelyet autodidaktaként tanult meg. Viszont azokban az években elitnek számító kategóriába került, egyrészt fotóriporterként kezdett dolgozni, másrészt profi lett, műszaki fotósként is helyezkedett el. Számomra ez egy misztikus foglalkozás: a gépek lelkét kellett lefotóznia. Őszintén megvallva, ugyan műszaki pályán voltak híres felmenőim, számomra ez a foglalkozás, hogy műszaki fotós, mégis újdonság volt, amikor Pétert megismertem. Ezt a szubjektív szálat csak azért hozom szóba, mert amikor megismertem – az egy régen lezárult történelmi korban volt –, már sok jazzfotóját publikálta.
            Siklós Péter barátságát Simon Géza Gábornak köszönhetem, aki évtizedeken át gyűjtőként, szervezőként és kutatóként, meg még annyi mindenként mozgatta a szálakat és az embereket a magyar jazz terén. Legutóbb akkor dolgoztunk hárman együtt, amikor Péter fotói is kikerültek a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum falára a Magyar Jazztörténeti Kiállítás idején, azt a projektet is SGG, ahogy mindenki hívja, hozta össze.

Péter persze nem csak a gépek lelkét igyekezett megvilágítani, hanem a jazz ábrázolásával is foglalatoskodott. Talán nem belemagyarázás, ha azt mondom, hogy dokumentátori és fotóriporteri munkájához a szenvedélyes zenei érdeklődése olyan pluszt hozott, amely túllép a fény leképezésén. Péter saját technikája a képek sötétkamrai manipulálásával átlépett a képzőművészet másik szintjére: fényfestő is lett, ecsettel is vitt fényt a képeire. Ábrázolt – és most jövök rá, hogy ezt az igét inkább szoktuk a művészi, mint a dokumentációs felfogású reprodukcióra alkalmazni, antropomorf íze van.
            Ez a Péter-féle manipulálás különös hatással van a szemlélőre: azt emeli ki, amit egyébként is hajlamos belelátni. Hiszen a legendát kiszínezi, az emléket kikontúrozza az emberi elme. És a fotópapír? Az legfeljebb megfakul, mint az emlék. De nem Péter képein, mert ott a fekete-fehérbe be-bekúszik például a nagybőgő fájának barna csillogása. A lényeget emeli ki. 
            Armstrong 1965-ös koncertjét már erősen átszínezte szubjektivitásunk. Billy Cobham tam-tam-parédéjának hullámaira emlékszünk inkább, nem a nótáira, na és azok vitális színeire. Yochko Seffer meg úgy fújta a szaxofont, még az egész nagyméretűeket is, mint a füstkarikát. Peterson: a földre szállt tökéletesség, termetes afro-amerikai angyal, Bach technikájával.
            Számomra azok közül a pillanatok közül, amelyeknek szerencsés részesei lehettünk; szívesen rajongó hallgatói mind a ketten, Péter is én is, a legmegindítóbb Zoller Attila márványtermi búcsúszereplése volt – a teljesként megélt élet és a szelíden a világban hagyott nyom tudatában végül tiszteletét tette eredeti hazájában – hát miért ne nevetett volna? 
            Ez most túl ünnepi pillanat ahhoz, hogy felidézzem, Péter képeiről kiknek a zenéje és az emléke van már csak velünk, a személye már sajnos a mennyei jazzbandet erősíti. Keressük inkább Gyafi huncut tekintetét a kalapja alatt, hallgassuk Berki Tamás abszurd szövegeit, kövessük a Berkes Balázs-féle lüktetést a lábfejünkkel, örüljünk a zenész dinasztiák olyan büszkeségeinek, mint Robi és Tony Lakatos, és táncoljunk szédületes tangót, ha már Richard Galliano játssza nekünk harmonikán.
            Persze ennek a címnek, amit Péter adott, hogy Csak jazz, van még egy olvasata is. Péter ugyan Armstrong pesti koncertje óta fotóz jazzt, de időközben jelentős, több kiállítást is eredményező profilt nyitott mint színházi- és táncfotós. Erre most csak utalok, de érdemes ilyen témájú képeivel is megismerkedni.

Fotó: Facebook / Siklós Péter, Gyárfás istván, Deseő Csaba, Zipernovszky Kornél

            Most viszont itt az iF-ben a leginkább méltó környezetbe kerültek Siklós Péter ábrázolatai, és ezzel együtt azok, akiket ábrázolt. Szóljon a jazz!

Fotók: Siklós Péter