A fenti képen azonban más változást is felfedezhetünk, mégpedig azt, hogy a hagyományos „pultos fotóhoz” Roby Jockey kalapban érkezett. Hajbeültetésen esett át, ezért kellett megválnia ritkuló hajkoronájától, de az eredmény több mint bíztató. A kalap alatt szépen nőnek a szálak, és rövidesen fésűre is szüksége lesz.
„Párizsban szép a nyár, a Grand Boulevard fényárban áll” szívesen dudorásztam volna Romhányi József Ránki György zenéjére írt sorait az iF felé tartva, de a londoni időjárás Ady versére emlékeztetett. Tudomásul kellett vennem, „Párisba tegnap beszökött az Ősz”. Így a teraszon csak a legelszántabbak maradtak, no meg azok, akik nem rendelkeztek a belépéskor az előírásnak megfelelően ellenőrzött oltási okmánnyal. Feltűnő volt a szakmai érdeklődés, a terem jobb oldalán jórészt zenészek foglaltak helyet, köztük olyan hegedűsök, mint Lakatos Miklós és a gitáron is remeklő Sárközi Lajos. A baloldalra is jutottak zenészek, az Egri Jr. család asztalánál a bájos kislány és anyukája mellett csodás hangú énekesnőnk Castagno Claudia, és tehetséges gitárosunk, Oláh Vilike is elfért, a „civilek” a középső asztaloknál találtak helyet.
A hét óra után pár perccel aztán eljött a november óta várva várt pillanat, élő koncert részesei lehettünk! Elsőként a sokak által feldolgozott, játszott és énekelt a „Watch What Happens” címen ismert standard számra esett a kvartett választása. Páran felkapták a fejüket, hogy kerül a francia salátába amerikai palacsinta, de Michel Legrand szerzeményének eredeti címe „Recit de Cassard”, és a híres francia musicalfilm, az 1964-es „Cherbourgi esernyők” (Les Parapluies de Cherbourg) betétdalaként vált világszerte slágerré, így a kezdés nem is lehetett volna franciásabb. Az első rész vége fele játszott „I Will Wait for You” is ebből a filmből való, és hasonló sorsra jutva nem kerülhette el a világsikerrel járó amerikai honosítást, az eredetileg Catherine Deneuve énekelte dal „Je ne pourrai jamais vivre sans toi" címen szerepelt. Legrand mellett más szerzők műveiből is válogattak, így Django Reinhardt és Stéphane Grappelli szerzeményei, a „Minor Swing” és a „Mimosa” is elhangzott.
Kezdetben Piaf és dalszerző csapata nem gondolta, hogy a "La Vie en rose" sikeres lesz, de az énekesnő szerencsére meggondolta magát, és 1946-ban élőben, koncerten elénekelte. Egyből a közönség kedvence lett, a kvartett előadásában a tapsokból ítélve az iF közönségének is a kedvencévé vált. Az „Autumn Leaves”, akarom mondani, de inkább írni „Les Feuilles mortes”, Joseph Kosma örökzöldje következett, majd a második rész Léo Chauliac „Que reste-t-il de nos amours ?", ismertebb nevén „I Wish You Love” című kompozíciójával fejeződött be. Az egész Rádayra vonatkozó 10 órás csendrendeletig még maradt valamennyi idő, így egy rövid szünet után mintegy ráadásként eljátszották Léo Ferré „À Saint-Germain-des-Prés” sanzonjának jazzes változatát, és végül az Alain Delon és Dalida duójának köszönhetően franciává is vált olasz sláger, a „Parole, parole” hozta búcsút.
Nagyszerű ötletnek bizonyult ez a Roby Lakatos javaslatára létrejött francia est, változatos összeállítást kaptunk francia szerzők ismert, és kevésbé ismert műveiből, remek előadásban. A világjáró, de 1985 óta Belgiumban, a leginkább francia kulturbefolyású európai országban élő hegedűs, ha úgy vesszük „hazai pályán” játszhatott, és ennek előnyeit ki is használta, bár nem hiszem, hogy számára a zenében létezne idegen pálya. Lenyűgöző virtuozitással, helyenként hatalmas klasszikus repertoárjából elővett lélegzetelállító futamokkal mutatta be a Nagy Francia Daloskönyv darabjait. Mindezt jó ízléssel olyan hazai ízekkel fűszerezve, melyek titkát nem lehet megtanulni, mert arra születni kell. A ritmusszekció is félelmetes teljesítményt nyújtott. Nem csodálom az első szám amerikai címének hallatán felkapott fejeket, a kíséret is amerikai volt, és az is maradt végig. A közönség kontaktusára talán leginkább kiéhezett Egri János némelykor szinte önkívületben játszva hergelte társait egyre dögösebb irányba, és ez az általam csak koncertlemezekről ismert, a legnagyobbaktól hallott New York-i hangzást eredményezte. A jazz globalitása, és a zenészek zsenialitása miatt a két megfogalmazási mód nem ütötte egymást, sőt, nagyon szépen egybeolvadt. Richter Ambrus vette Egri impulzusait, és a témákhoz illő, elegáns szólóival is színesítette a koncertet. A végére hagytam a zenekarvezető-zongorista ifjabbik Egri Jánost. Először zenekarvezetőként értékelném, nos, ha a francia est Roby Lakatos ötlete volt, az övé pedig Roby Lakatos meghívása.
A koncert első két száma Hofi (ha valaki nem tudná, ő az iF főnöke) jóvoltából „live stream” adásban is követhető volt, a dokumentum pedig természetesen visszanézhető az iF Café facebook oldalán. Hazaérve, egyből megnéztem. Akkor már 1600-an, többségében élőben nézték, egy norvég hölgy hozzászólásában így értékelte a látottakat: „Pianoplayer exilente.” Ennél találóbban én sem tudnám megfogalmazni.
Amikor beszámolómat írom, a videó nézettsége már 2900-nál jár. Tudom, a „live stream” adásokat a kényszer hozta létre, de ugye minden rosszban van valami jó. Ahogy ez a 20 perces kedvcsináló videó nézettsége is mutatja, rengetegen nézték a világ minden táján a magyar muzsikusokat, és az őket befogadó, lehetőséget biztosító kluboknak sem volt ez rossz figyelemkeltés. Örülünk, hogy végre lehet koncertekre járni, de akár egy okostelefont továbbra is üzembe lehetne helyezni egy fix pontra felerősítve, úgy, hogy a vendégek útjába ne kerüljön. Akkor talán Norvégiától távolabbról is érkeznének hozzászólások, azoktól, akik nem tudtak eljönni, de egyszer biztos fel fogják keresni a Ráday utcát, és megtalálják majd az iF kávézót.
Fotó: Somogyvári Péter
iF Jazz Café, 2021. május 7.