Berki Tamással három éve jelent meg egy születésnapi interjú a Gramofonban, amit megkaptunk másodközlésre, így az azóta eltelt időről kérdeztem a jazzénekest.

• MagyarJazz: Ez a feledhetetlen köszöntés egyben a búcsúztatód is volt. Hány év után hagytad ott a Zeneakadémiát és mentél nyugdíjba?
• Berki Tomi: Nyugdíjba már 2007-ben mentem, de a Kőbányai MZTSZ-iskolából 2015-ben, a Liszt Ferenc Zeneműv. Egyetem Jazz Tsz.-ról 2019 júniusában jöttem el, 27 év után, akkor 73 évesen..Szép volt, jó volt! 

• MagyarJazz: Mehet egy jazz-zenész nyugdíjba? Annyi rendkívüli énekes került ki a kezeid közül. Tanítasz még? Milyen az élet tanítás nélkül?
• Berki Tomi: Jazz-zenész nem mehet nyugdíjba, de egy tanár?!...
  Már nem tanítok és egész jól bírom...

• MagyarJazz: Vannak gondolom humoros történetek, amik a tanítás alatt estek meg. Megosztanál egyet vagy többet a MagyarJazz olvasóival?
• Berki Tomi: Egyik növendékem, egy bájos, ifjú leány feldúltan ért az órára, és mondta nekem, Tomi, képzeld el, a Metrón, egy öreg bácsi fixírozott...Nagyon nézegetett, méregetett, végig, míg le nem szálltam....Mit képzel?! Nagyapám lehetne! Legalább 60 éves volt a bácsika! Mondta felháborodva...Sűrűn bólogatva értettem Vele egyet...
  Én akkor múltam el éppen 71...

• MagyarJazz: Azt már tudják az olvasók, milyen zenéket hallgatsz. De mit tartasz legfontosabbnak egy jazzénekesnél?
• Berki Tomi: A "szakmai paramétereken" kívül, elsősorban az "egyéniséget"!

• MagyarJazz: Sok-sok fellépésed volt a pandémia előtt, leginkább Sárik Petivel. Úgy is mondhatjuk, hogy a 2019-es nyugdíjazásoddal rákészültél a következő évi lezárásra. Itt megjegyezném, hogy készült egy online streaming felvétel is a lezárás alatt Péterrel (https://www.youtube.com/watch?v=AQ2sYQ5wxHA). Ennyi színpadon töltött év után, milyen érzés volt, hogy pont a zenei szakma sínylette meg legjobban a járványt? Mit gondolsz az online, közönség nélküli koncertekről? Úgy látszik a felvételen, hogy igazán elemedben vagy, pedig előtte, ha jól tudom, nem volt ilyenben részed. Szerinted tudják a zenészek majd később hasznosítani, ha már minden élőben fog menni újra?
• Berki Tomi: Azt gondolom mindenkit egyformán, vagy szinte egyformán sújtott ez a pandémia...
  A streamelt koncert nekünk nem volt annyira idegen feeling, mert mi egy próbán is képesek vagyunk "lemenni az agyunkról"! Minket könnyen elsodor a "Négy", a lüktető ritmus...akár van ott valaki, akár nincs...MÉGIS!
  MICSODA KÜLÖNBSÉG!!! Összenevetni, látni a csillogó szemeket, a mozgó, ritmust ütő cipőket, a tapsoló, boldog, velünk lélegző embereket....Hát igen...Nem ugyanaz!
  Hogy lesz-e hozadéka? Utólag?....Nem tudom...De...bár csak tartanánk már ott! 

• MagyarJazz: Hány kalapod van? :-)
• Berki Tomi: Kalapom három van, egy fekete és egy barna szőr...meg egy barna bőr....De fellépő folklór-sapim 15.

• MagyarJazz: A Gramofon interjújában azt mondtad, hogy készülsz valamire. Elég hosszúra nyúlt végülis az alkotói időszak. Tudhatunk már ennél többet?
• Berki Tomi: Irkálok /Kedves Irk/...de nem Naplót...inkább szépirodalomnak szánom...valamilyen könyvszerűség ez, sok rám, meg a Korra, és a Világra jellemző gondolattal, kalanddal. Szeretnék a borítójába csúsztatni...egy CD-mellékletet, amire 5 új dalom készült,...már csak Stúdióra vár...
  Meg persze mindez SZPONZORRA...vagy szponzorokra!

• MagyarJazz: Mikor és hol lépsz fel legközelebb?
• Berki Tomi: Budakeszi...június 2.
  Veszprém...június 5.
  De mindkettő mellett még ott a kérdőjel...

• MagyarJazz: Boldog születésnapot kedves Tomi a MagyarJazz olvasói nevében is!
• Berki Tomi: Nagyon-nagyon szépen köszönöm!!!
   Csók, berkitom

Fotó: Gyarmati Balázs

 ---------------------

Gramofon másodközlés / 2018:

Gulyás István

„Az igazi jazz az életem”

 – énekelte egyik dalában, még a nyolcvanas években Berki Tamás. Évtizedek óta ő az egyik legnépszerűbb jazzénekes Magyarországon, egyénisége, kisugárzása, egyedi stílusa meghatározó a hazai színtéren. Az előadó az elmúlt hónapokban két fontos szakmai díjat is kapott.

Előbb a Magyar Jazz Szövetség Gonda János-díjjal tüntetett ki jazz-énektanári, pedagógusi tevékenységed elismeréseként, majd kiemelkedő zenei előadó-művészeti tevékenységedért az idén alapított Máté Péter-díj első kitüntetettjei közé kerültél.

A jazzművészek eddig a Liszt Ferenc-díjat kaphatták meg a művészeti középdíjak közül, de a műfaj képviselői több éve nem részesültek ebben az elismerésben. A Liszt Ferenc-díjról leválasztott Máté Péter-díjat ezentúl minden évben megkapja egy jazzművész és két kiemelkedő könnyűzenész, ami jó dolog, és nagyon örülök, hogy kitüntettek. Ugyanakkor a Jazz Szövetségben korábban kezdeményeztük, hogy legyen önálló állami kitüntetése a műfajnak, de ez eddig nem valósult meg. Máté Pétert egyébként gyerekkorom óta ismertem, egy gimnáziumba jártunk, jó viszonyban voltunk, és 1967-ben különböző kategóriákban egyszerre nyertük meg a pol–beat fesztivált, akkor én a Gerilla együttessel.

A Gonda János-díjat pedagógusként kaptad meg. Huszonkettedik éve tanítasz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén, korábban öt éven át a Bartók Konziban oktattál, a Kőbányai Stúdióban tizennyolc éven át voltál énektanszak-vezető. Számos, később ismertté és népszerűvé vált énekes indítottál el a pályán, köztük Harcsa Veronikát, Pély Barnát, Éliás Gyulát vagy a tavaly elhunyt Fábián Julit. Mit gondolsz, mit tudsz elsősorban átadni a tanítványaidnak?

Talán egyfajta szemléletet. A kiugró tehetségek önbizalmát az első pillanattól kezdve erősíteni kell, hogy az a képesség kerüljön előtérbe, amiben a legjobbak, mert így majd önállóan is hamarabb meg tudnak állni a lábukon. És ez még csak egyetlen szempont. Nemsokára átadom a stafétabotot, a következő tanév végén betöltöm a 73. évemet, úgy gondolom, a még meglévő energiáimat más dolgokra is összpontosíthatnám. Talán egy könyv megírására.

Véletlen, hogy a költészet napján beszélgetünk. Ha már így alakult, szerinted a jazz és a költészet tud szervesen kapcsolódni egymással?

Akárcsak a könnyűzenei slágereknek, a jazz sztenderdek egy részének is bugyuta a szövege, de a mi műfajunkban is vannak nagyon izgalmas és költői szövegek. Saját számaim szövegeit néha versigénnyel próbálom írni, valamiféle közelítéssel az irodalmi magassághoz, de alapvetően a könnyedség, a humor a fontos számomra, meg persze az, hogy amit leírok, az jól énekelhető legyen. Nem vagyok megrendelésekre dolgozó profi szerző, ilyen csak nagyon ritkán fordult elő. Az írás nálam olykor hetekig-hónapokig várat magára, aztán egyszer csak eszembe jut egy sor, amiből kialakul a dalszöveg.

Jazzénekesi pályád a hetvenes évek legelején indult az Interbrass-szal, majd ezzel párhuzamosan Gonda János együttesében játszottál. Szoktad mondani, hogy a műfaj a jazztanszakon fertőzött meg, holott hazai újraéledése már tíz évvel korábban elkezdődött, amikor tinédzser voltál, illetve protest songokat játszottál a Gerilla együttesben.

Azért én is lejártam a Dália klubba, ami 1962-ben nyitott, láttam és hallottam Pege Aladárt, Kertész Kornélt, Deseő Csabát. A Budai Ifjúsági Parkban nagy hatással volt rám Hardy Tamás, aki Garay Attila zongorista bőgőse volt és énekelt is, és azt hittem róla, hogy amerikai. Tehát az érdeklődés megvolt bennem, az 1965-ben indult jazztanszak első végzős énekeseit, Kósa Zsuzsát, Miklósi Pétert is szerettem hallgatni. Kisgyerekkoromban a nagybátyám gyakran feltette a lemezjátszóra Paul Robeson spirituálé-albumát, amitől teljesen lebénultam. Érdekes, hogy az ötvenes-hatvanas évek könnyűzenéjéből is mindig a fekete előadók zenéi mozdítottak meg, inkább Little Richard, mint Elvis.

Egyszer azt mondtad, a Gerilla együttes nélkül soha nem lettél volna énekes…

Valóban nem. Egyszerű családi hátterem volt, apám optikusnak, anyám varrónőnek tanult, szakmát akartak adni a kezembe: elképzelhetetlen volt, hogy énekes legyek. Passziónak elfogadták, gitártanárhoz járhattam, de amikor a vietnámi háború elleni tiltakozás folyamatában a Gerilla együttes megalakult, már a Műszaki Egyetemen tanultam. Igaz, mire a zenekar – amelynek magját a népszerű íróval, Vámos Miklóssal alkottam – 1971-ben megszűnt, már két éve a Bartók Konzi jazz tanszakára jártam. Szüleim nem értették, hogy hagyhattam ott a Műszaki Egyetemet és magam is némi szorongással néztem a jövőm elé. Aztán 1972-ben végeztem jazzének-szakon, és Vukán György mellett segédtanár lettem a szakiskolában. Gonda javasolta, hogy felvételizzek a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem Esztétika Szakára, ahol indult egy zenetanárokból álló csoport, és bár nem erre az egyetemre készültem, számomra is jól hangzott, hogy esztétika- és énektanári állásom lehet. Később sem merült fel soha bennem, hogy az éneklés mellett ne legyen „rendes”állásom is.

Első lemezed, az Igazi paradicsom csak 1984-ben jelent meg, amikor már csaknem másfél évtizede a pályán voltál. Különböző formációkkal, az Interbrass, a Csík-Fogarasi-Jávori együttessel, Kőszegi Imi utazó zenekarával, és a szintén gyakran turnézó Benkó Dixieland Banddel folyamatosan felléptél, énekeltél a Gonda Sextet Sámánének című lemezén, illetve különböző filmekben (Szikrázó lányok, Menyegző, Habfürdő, Toy Story I-II). A hetvenes évek közepén Dublinban ráadásul megnyertél egy rangos nemzetközi jazzének-versenyt. Nem tett keserűvé, hogy ilyen sokáig nem lehetett saját lemezed?

Nem, mert eszembe sem jutott, hogy én tiltólistán lehetek. Mindig idealista voltam és próbáltam egyszerű magyarázatokat találni arra, miért kerülnek el bizonyos lehetőségek, például a rádiófelvételek is. Azt gondoltam, talán nem tetszem néhány szerkesztőnek, antipatikus vagyok egyeseknek. Nem hittem, hogy a dolog hátterében politikai okok állhatnak. Szőnyei Tamás 2005-ben megjelent, Nyilván tartottak című könyvéből tudtam meg, hogy azért mellőztek, mert még a Gerilla együttessel egy balról „támadó” egyetemista társaság körébe soroltak bennünket, amelyből néhány fiatalt államellenes összeesküvéssel vádoltak meg. Éveken át megfigyeltek és jelentéseket írtak rólunk, később minden illetékessel tudatták, hogy nem lehet se lemezem, se rádiófelvételem. Hogy paradox módon mégis én lehettem az első jazzénekes, akinek szerzői lemeze jelent meg Magyarországon, annak egyetlen nagyon szerencsés véletlen volt az oka. Egy korábban visszautasított szerzői anyagom belesodródott egy lemezpályázat kazettái közé, és a népes és rangos zsűri „kiválasztotta”. Első díj, egy igazi nagylemez. Így született az Igazi paradicsom.

Az általad kialakított zenei és éneklési stílus egészen különleges, nehezen összevethető a műfaj más hazai szereplőivel. Mondták már erre, hogy bluesos jazz, azt is, hogy a pop és a jazz határán billeg, egyszer te jazz-sanzonnak aposztrofáltad. Mi a dolog lényege?

Persze azért a saját dalok mellett éneklek én jazz sztenderdeket is. Egészen fiatalon írtam már dalokat, kezdetben megzenésített versek is voltak köztük. A számok idővel egyre jazzesebb ízt kaptak, tartalmilag és előadásmódban egyaránt. Ezek elég karakteres stílusjegyek, amelyek egyértelműen megkülönböztetik az általam előadott dalokat másokétól. A scatelés is folyamatosan fejlődött, ahogy egyre inkább anyanyelvemmé váltak a jazz idiómái. A humor már sráckoromban a személyiségemhez tartozott, és a mai napig fontos, hogy testbeszédet, arcmimikát is használjak a színpadon.

Saját formációiddal hat stúdiólemezt készítettél, az említett Igazi paradicsom után a Jó reggelt! 1990-ben, a Berki Sings Jazz 1996-ban, A Híd 2004-ben, a Bika Jam 2009-ben, a Sárik Péter zongoristával közös Minden délibáb pedig 2014-ben jelent meg. Több mint negyven éven át énekeltél vendégként a Benkó Dixieland Bandben is. Nem merült fel, hogy állandó tagként szállj be oda?

De, kétszer is, még a hetvenes években, de nem akartam belépni. Akkor az Interbrassban énekeltem Gonda Jánossal, később más formációkkal, például Kőszegi Imiékkel játszottam, és ha ráértem, mentem a dixielanddel is fellépni. Benkó Sanyi karakteres zenekarvezető volt és mindenütt az ő neve volt kiírva. Ha belépek hozzájuk, mást nem nagyon tudtam volna csinálni, így viszont én lettem a sztárvendég, akit mindig külön bejelentettek – bár a gázsim ugyanannyi volt, mint a zenekari tagoknak. Benkóék Heart of My Heart című lemezén kilenc számot énekeltem.

A nyolcvanas-kilencvenes években pop-világslágereket adtál elő válogatáslemezeken, később több külföldi rajzfilm szintén popos betétdalát énekelted magyarul. Ma is elvállalnál ilyen felkéréseket?

Ha tetszene a zene, akkor szívesen. A Toy Story című rajzfilmsiker zenéje azért nem kifejezetten pop volt, inkább egyfajta keverék muzsika, színvonalas, izgalmas filmzene, sok jazzes elemmel. Az egyik Supra Hits-válogatáson a Dr. Alban-féle It’s My Life-ban rapbetétet is előadtam angolul, sőt, lefordítottam és felénekeltem magyarul is, később pedig szerzői CD-imre, A Híd és a Bika Jam egy-egy dalába is becsempésztem a hiphopot.

Mit tervezel a következő időszakra énekesként, dalszerzőként?

A Berki Tamás Band 2011-ben, kilenc év után „fáradt el”. Sárik Péter ebben a formációban külsősként játszott, és közreműködött két lemezünkön, de duóban találtunk igazán egymásra hat évvel ezelőtt; azóta együtt játszunk. Peti olyan dolgokat hoz ki belőlem a fellépéseinken, amit magam sem gondoltam volna korábban. Inspiráljuk egymást, pingpongozunk a zenei ötletekkel, feldobjuk magunkat, egymást és a közönséget. Gyakran „szikrázik a levegő” közöttünk… Péter időnként ragtime-ra vált, majd a barokk, vagy éppen Bartók zenei nyelvén mesél. Ebbe én néha egy magyar népdallal szólok bele, máskor nigériai joruba rituális dallamokkal vagy éppen egy prózai gaggel. Egészen jól bírjuk… De szívesen zenélek korábbi együttesem basszusgitáros fenegyerekével, Pluto Horváth Józsival vagy más zenészbarátokkal, ha úgy adódik. A közelmúltban is írtam néhány új dalt – úgy érzem, valami készül a Berki-konyhán.

Fotók: Németh András Péter