fbpx

Emlékfoszlányok felidézése Steve Grossman elhunyta alkalmából

2020. augusztus 22.

Ha az ember elég hosszú ideig él, sok emlékezetes találkozásra tehet szert.  Jómagam igazán nem panaszkodhatom, és a nagy jazz zenészekkel kapcsolatos élményeim sorában is kiemelkedő Steve Grossmannal való egyórás beszélgetésem a Feneketlen tónál lévő Flamenco hotelben 2008. február 12-én, Müpa-béli fellépésének másnapján.
A kitűnő szaxofonos halála engem is megdöbbentett, csak Somogyvári Péter barátomnak lapunkban megjelent érdekfeszítő megemlékezése révén értesültem róla.  Azonnal feltolultak a Steve-vel kapcsolatos emlékeim, amelyekről itt szeretnék beszámolni olvasóinknak, részemről ily módon emlékezve egy – sajnos bizonyos mértékben „underrated” – nagy jazz muzsikusra.

Szerencsé(m)re tanúja lehettem annak a legendás koncertnek is, amelyet Elvin Jones két-szaxofonos, zongora nélküli kvartettje adott az Erkel Színházban 1972. október 30-án. Hihetetlen élmény volt, hiszen az amerikai jazzszcéna egyik legprogresszívebb együttesének fellépése még az akkoriban örvendetesen beindult jazz-sztárok koncertjei közül is messze kiemelkedett. Armstrongot, Ellát, Oscart, Basie-t, Ray Charles-t vagy az MJQ-t  (többek között ők előzték meg  Elvin-t) minden rajongó ismerte, de tényleg csak a szűk jazzelit (ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem) tudott Elvin Jones új együtteséről. Ez a fantasztikus felállás (Elvin Jones dob, Gene Perla bőgő, Dave Liebman fuvola, szoprán- és tenorszaxofon, Steve Grossman szoprán- és tenorszaxofon) úgy került Budapestre, hogy a híres jazz személyiség, Leonard Feather vezetésével egy Newport in Europe nevű package tour kelt útra ’72 őszén. Ebben hat vezető amerikai együttes foglalt helyet, amiből négy jött el hozzánk (a Dave Brubeck Quintet és a Charles Mingus Quintet kivételével) és két egymást követő estén léptek a pódiumra. Persze ebből adódóan sajnos csak egy órányi műsor jutott egy-egy zenekarnak. Az első estén láthattuk a Giants of Jazz formációt (Dizzy Gillespie trombita, Sonny Stitt alt- és tenorszaxofon, Kai Winding harsona, Thelonious Monk zongora, Al McKibbon bőgő és Art Blakey dob) és az Elvin Jones Quartet-et (a fenti felállásban), másnap pedig a Cannonball Adderley Quintet (Cannonball Adderley altszaxofon, Nat Adderley trombita, kornett, George Duke zongora, Roy McCurdy bőgő, Walter Booker dob) és a Jimmy Smith Jam Session (Jimmy Smith Hammond-orgona, Clark Terry és Art Farmer trombita, James Moody és Illinois Jacquet tenorszaxofon, Kenny Burrell gitár, Roy Hayes dob) játékát élvezhettük. Érdekes, hogy ezek a felvételek a Magyar Rádió archívumából sem kerültek elő, amikor több mint tíz éve a „Világsztárok Magyarországon” sorozat kertében csaknem minden koncert részletei elhangzottak. Az Elvin Jones Quartet játékának felidézése számomra azért könnyű, mert az emlékek ugyan elhalványodtak, de mindössze két hónappal korábban a híres kaliforniai Lighthouse jazzklubban frenetikus koncert keretében ünnepelték meg Elvin 45. születésnapját, amit később a Blue Note kiadó két LP-s albumon megjelentetett. (Az évek során külön-külön Grossman, Liebmann és Perla is dedikálta nekem, csak Elvin szignója hiányzik immáron örökre.) Hat terjedelmes, fantasztikus szólókkal teli igazi modern jazz darabok hangzanak el a két lemezen: két Gene Perla, egy Dave Liebman, egy Donald Byrd, egy Dick Garcia szerzemény és egy a jó öreg standard George Gershwintől.

Azért a budapesti koncertről is van némi információ Leonard Feather jóvoltából, aki a Down Beat-ben számolt be a turnéról. A pesti koncertről írta, hogy Elvin fellépése kitűnő teszt volt arra nézve, hogy a magyar közönség hogyan fogadja a jazz egy viszonylag absztrakt formáját. Elmondja, hogy Liebman lírai fuvola szólója a „Yesterdays” (Jerome Kern) és az „A Time for Love” (Johnny Mandel) c. számokban vagy a fuvola-szopránszaxofon kettős különleges hangzásvilága kifejezetten tetszett az Erkel színházat zsúfolásig megtöltő 2200 jazzbarátnak.  

A második alkalomra 36 év elteltével került sor. Az akkoriban Olaszországban élő Steve összebarátkozott Egri Jancsival és az ő 42-ik születésnapját a Müpában megünnepelendő jött Budapestre koncertezni, mint sztárvendég. Jancsi mellett Oláh Kálmán és Mohay András voltak a partnerek. A koncert másnapján telefonon való egyeztetés után felkerestem a Flamenco hotelben. Nagyon kedvesen fogadott, értékelte felkészültségemet és „belépőként” megajándékoztam a Gramofon 2007 tavaszi számával, amelyben ötpontos kritikám jelent meg az I’m Confessin’ c. CD-jéről.  (A tenortandem másik résztvevője a West Coast veterán, Harold Land volt.) Persze a cikk angol fordítását is mellékeltem.  Szemlátomást meglepte, amikor elmondtam, hogy ott voltam a 72-es koncerten is. (Xerox másolatban átadtam neki a Film Színház Muzsika c. lapban megjelent fotóriportot, amit Fejes László készített. Jót nevetett a Liebmannel együtt készített képen, amelyen a már akkor is erősen kopaszodó Liebman mellett ő hatalmas afro-bozonttal a fején fújt.) 

Azon aztán még inkább mulatott, hogy 72-ben a Daily News c. angol nyelvű hazai lapban (ezt elsősorban a hotelvendégek és az itt tartózkodó külföldiek részére terjesztették), bizonyos G. Molnár a következőket volt képes írni a kétnapos mini-fesztivál előzeteseként: „The orchestra of Elvin Jones, which includes two German saxophone players…  (Mind Liebman, mind pedig Grossman amerikai zsidó családokban születtek, még jó, hogy a cikkíró nem világosította fel a gyanútlan olvasókat, hogy Elvin Jones tősgyökeres afrikai illetőségű, csak vendégként él Amerikában.) No comment…  Nem hiába írta Leonard Feather említett beszámolójában erre a cikkre hivatkozva és bőségesen idézve belőle az ostobaságok sorozatát: „… the Hungarians have evidently remained a little confused”.

Természetesen ekkor lehetőségem adódott az összes lemezemet és még fotókat is dedikáltatni Steve-vel. Érdekesség volt, hogy a „thanks” szóban a „ks”-t következetesen mindig „x”-szel írta.  „Thanx For Your Interest”– írta a Lighthouse LP-re, értékelve a munkássága iránt megnyilvánuló érdeklődésemet. Remélem valamit javítottam a magyar jazzsajtó megítélésén.

Hát ez volt két olyan találkozás története, amelyben az első a jazztörténeti fontosságú zene miatt, a második pedig a személyes kapcsolat okán vált felejthetetlenné.

Steve Grossman a jazztörténet egyik kiemelkedő képviselője volt, remek hangszeres, és kedves, lebilincselő személyiség.  Nyugodjék békében!

 

Fotó: Márton Attila archívuma

 

© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005