Az aktív zenéléstől hetvenöt évesen visszavonult Ungár István 1938. június 11-én született Budapesten. Családjában senki nem volt zenész, édesapja a Csörsz utcában található Magyar Optikai Művekben tanulta ki a látszerész, optikus, finommechanikus szakmát, amikor Pista született, már volt egy önálló üzlete a józsefvárosi Népszínház utcában, melyben az eladópult mögött anyukája állt, míg apja hátul a műhelyben dolgozott. Az üzlet jól ment, de jött a háború, a boldog család első kézből tapasztalta meg a borzalmakat. Édesapja a Don-kanyarnál volt munkaszolgálatos, majd szovjet hadifogságba eset, ott is halt meg 1943 januárjában, édesanyját 1944-ben egy józsefvárosi, Bérkocsis utcai csillagos házból deportálták a nyilasok, bátyját és őt egy keresztény család mentette meg. Édesanyja 1946-ban tért vissza, miután fokozatosan engedték csak enni a nagy éhezések után, és harminchat kilóról kellett felerősíteni. Nem volt elegendő a holokauszt traumája, utána jöttek a kommunisták, akik elvették az üzletüket. Édesanyja az Ofotérthez került, állami alkalmazottként annyit megengedhetett, hogy fiait hétvégenként levigye párszor a közeli Corvin Áruház éttermébe, ahol a Holéczy zenekar játszott. Ők már akkor valóságos show műsort adtak, még Alfonzó is fellépett velük. Pista ámulva figyelte őket, és amikor egy pisztolylövésre egy plüss patkány esett a szaxofon korpuszába, elhatározta, ő is egy ilyen hangszeren szeretne játszani. Az eltökélt kérésnek engedve édesanyja bérelt is egy szaxofont, amin autodidakta módon kezdett tanulni, de az ő megfogalmazásában, inkább kotkodácsolni. A zene iránti vonzalom erősödött, mikor az egy évvel fiatalabb barátjával, a szintén autodidaktaként tanuló Pege Aladárral elkezdték felderíteni a zenés helyeket. Persze kívülről leselkedtek, mivel kiskorúként szülői felügyelet nélkül be sem engedték őket, de így is megnézték, ki hogyan játszik, és próbálták elsajátítani a különböző zenei fogásokat. Pista például ezeken az alkalmakon tudta meg, hogy a nádsípnak nem felül, hanem alul kell lennie az ember szájában.
Édesanyja féltette a zenei pályától, hiába vették fel időközben a Zenei Gimnáziumba, el kellett végeznie egy üvegtechnikusi középiskolát is. Beállt dolgozni, hatvan fokos helyiségben kellett formáznia üvegburát, lombikot, viszont mivel hiány volt a szakemberekből annyit keresett, mint egy miniszter. Hiába azonban a biztos megélhetést nyújtó fizetés, a szíve a zene felé húzta. A civil munka mellett bőszen zenélt, saját magának kellett rájönnie a szaxofon technikájára, de így is felfigyeltek rá, a zenekarok bevették maguk mellé egy-egy szám erejéig egyik-másik tánciskolában, mert látták, hogy tud improvizálni, és ezt a képességet nemigen lehet tanulni, inkább fentről jön, lehet ezt Istennek vagy ihletnek is nevezni, ahogy a tehetség is emberen felüli jelenség. Amikor Pegével felfedezték magukban az improvizációra való képességet, úgy 16-17 évesek lehettek ekkor, már részt vettek a belvárosi klubokban, például az Erzsébet Szálló pincehelyiségében rendezett féllegális jam sessionökön, és mások mellett a legendássá vált Szabó Gábor is elvitte őket hakniba. Aztán akiktől fiatalon elleshették volna a fogásokat, 56-ban elhagyták az országot, ezért aztán ők is a rádióhoz folyamodtak. A három évvel idősebb Fogarasi János az amerikai Music USA műsoraiból magnóra rögzítette az adásokat, többi között Charlie Parkert is, akinek a zenéjéhez már tudtak igazodni.
Ungár Pista életében jelentős fordulatot hozott, mikor távollétét kihasználva Holéczy Ákos és dobosa, Kórodi Jenő egy tálca süteménnyel beállítva rafinált módon elmagyarázták anyukájának és nagymamájának, hogy az üvegtechnikusi szakma nagyon ártalmas az egészségre, és ha nem akarják, hogy korán haljon meg, inkább engedjék őt a zenekarukban játszani. Nem is kellett már nagyon ragozni, meg lettek győzve, és bár a korabeli alaptalan, Holéczy antiszemitizmusáról szóló pletykák miatt először visszautasította az ajánlatot, de még húszévesen a meghívást elfogadva, 1958-ban végképp a zenélés mellett döntött.
Holéczy Ákos nagyon jó szervező volt, zenekarával minden évben szisztematikusan végigjárta az országot, és rendszerint nagy sikert aratott. A turnék megszervezése úgy zajlott, hogy Ákos szállást foglalt a zenekarnak egy nagyobb város hotelében, ahol megegyezett az igazgatóval, hogy térítésmentesen lakhatnak ott két hétig, cserébe tartanak nekik egy ingyen bált. Ez általában működött is. A vidéki központokból aztán egy nagyon olcsó fenntartású átalakított kenyeres kocsival kirajzottak a környező településekre „tájolásra”. Pista 1962-ig volt tagja a zenekarnak, és kapcsolatépítésben sokat tanult Holéczytől, melyet később zenekarvezetőként fel is használt, már az 1966-ban bátyjával alapított, kereken húsz évig működő, majd a már saját néven jegyzett Ungár István zenekarban is. A nehéz idők túléléséhez sokszor segítette nem csak a zenére korlátozódott improvizációs képessége is. Mikor egy programon belül fele-fele arányban kellett lennie a magyar és a szovjet daloknak, és nem volt szabad improvizálni, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség képviselője rendszeresen járt a koncertjeikre, utcabáljaikra. Mikor éppen a „How High The Moon” című számot játszották, megint megjelent ez az alak, a zenészek berezeltek, hogy bele fog kötni abba, hogy improvizálni merészeltek. Pista azonban feltalálta magát, és az éppen játszott dallamra elénekelte az „Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd!” kezdetű dalt. Az ellenőr feljött a színpadra, átölelt mindenkit, és ragyogó tekintettel mondta, hogy ezt a zenekart már nem kell többé megfigyelnie, mert jól látják, miről van szó. Pista a mai napig nem tudja, hogyan jött az ötlet, hogy erre zendítsen rá, de az biztos, hogy ez a blöff életmentő volt. A nehéz idők utáni enyhülés közepette nálunk az akkoriban új fogalomként megismert „brand” tudatos felépítése biztosította a fennmaradást zenekara számára, ami nemcsak a zenét jelenti, hanem a megjelenést, az öltözködést, vagy akár a viselkedést is. Talán a legnehezebb dologra is megtanította zenészeit, nevezetesen, ha nincs jó kedvük, akkor is mosolyogva játsszanak. Mindig is mondta, és a mai napig vallja, aki felmegy a színpadra, annak el kell tudnia magát adnia, nem szabad látnia a közönségnek, hogy az adott nóta éppen nem tetszik, azt ugyanúgy jó kedvvel kell elmuzsikálni, mint a kedvenceket. Arra is vigyázott, hogy amikor egy-egy nehezebb darabot elővett, azt két nagy sláger közé tegye, így idővel a nehezebben emészthető műveket is megszerette a publikum. Soha nem lett hűtlen a jazzhez, mert annak elemeit mindig igyekezett becsempészni a dalaiba, a legutolsó időkig.
Aktív pályafutása során a legnagyobbakkal is együtt játszott, az említettek mellett többek között Babos Gyula, Szakcsi Lakatos Béla, Tomsits Rudolf, Csík Gusztáv, Garay Attila, Snétberger Ferenc, Kovács Gyula és Kovács Andor voltak partnerei. Mint mondta, a zenélés nem hiányzik, mert irtó sokat kellene gyakorolni, és ha valaki nincs benne napi szinten, akkor már nem éri meg egy-egy kivételes alkalomra trenírozni. A szaxofonozás ugyanis nagyon igénybe veszi a szájat, és ha valaki kihagy éveket, akkor több hónap keserves munkájával tudja csak visszaküzdeni magát abba az állapotba, hogy újra játszani tudjon órák hosszat. Még a szád vére is elered, ha nem kellő edzettséggel fújod meg a hangszered.
Az Ungár név védjeggyé, márkává vált, aminek nagyon jó reputációja van még most is.
A világot járt szaxofonosról, akinél többet csak a szél fújt, olvashatnak Grenitzer Róbert 2003-ban megjelent, antikváriumokban még fellelhető , „A csevegő szaxofonos” című könyvében, valamint Csatári Bence átfogó interjújában, és természetesen érdemes megnézni a Budapest Jazz Clubban készült, jazztörténeti kuriózumokat bemutató felvételt is.
Kedves Ungár Pista, boldog születésnapot!
Fotó: Somogyvári Péter archívum